Deportálás

Egy közismert történet szerint, élt Huszton egy bácsi, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Magyarországon kezdett iskolába járni, aztán Csehszlovákiában érettségizett, egy ideig Magyarországon dolgozott, de már a Szovjetunióban ment nyugdíjba, és mikor meghalt Ukrajnában temették el. És persze, Husztot nem hagyta el, soha életében. Errefelé gyakran változnak az országhatárok.

Ennek vannak előnyei és hátrányai is, mint ahogy általában mindennek, ami velünk történik. Mert például mindenki hozott ide valamit. Az osztrák-magyarok hozták a vasutat, a csehek a kockakövet, a szovjetek az aszfaltot. Az ukránok kevésbé földhöz ragadtak, ők inkább az Istenhez vezető utakat építik, amennyire ez az ortodox templomok növekvő számából kitetszik.

Persze mindenki vitt is valamit, ha már itt volt. A magyarok például a zsidókat. A szovjetek meg a magyarokat.

Errefelé 1944 – legalábbis magyar nézőpontból – az Elhurcolások éve, 2014 pedig az elhurcolásokra való emlékezés ideje. Odaát most biztosan hőbörögni kezdenek a magyar emlékezetkultúra harcos kritikusai, mert hát az áldozatoknak már megint miféle összemosása ez, meg a felelősség micsoda mismásolása. Errefelé azonban kicsit másképpen mennek a dolgok.

Kárpátalja nemcsak azt a kétes hírnevet mondhatja magáénak, hogy 1941-ben itt, Körösmezőn zárult az a bizonyos idegenrendészeti eljárás, amelynek keretében kizárólag zsidó származású menekülteket küldtek a biztos halálba. 1944. április 16-án itt kezdődött a teljes magyarországi zsidóság összegyűjtése és gettósítása is. A május közepén indult deportálások következtében június elejére a kárpátaljai megyékben nem maradtak zsidók.

Az 1944-ben Magyarországhoz tartozó területek közül errefelé élt a legtöbb zsidó, s különösen nagyszámúak voltak az ortodox és haszid közösségek. A korabeli statisztikai felmérések – attól függően, hogy éppen melyik állam készítette őket – nem nyújtanak egyértelmű támpontot, általában úgy tartják, hogy a kárpátaljai városokban nagyjából 1/3 körül volt a zsidóság aránya, de például Munkácson ennél is többen éltek. Visszatérni inkább csak a munkaszolgálatból lehetett, de aki megmenekült, legkésőbb az 1960-as években az is emigrált Izraelbe.

1944-ben errefelé nem csak a szomszéd tűnt el, a zsidó boltos vagy iparos, hanem fél városok. Hogy ez milyen lehetett, az igazából elképzelhetetlen, a következményei azonban meglehetősen kézzelfoghatók. A többnyire magyar érzelmű, de legalábbis az etnikai tolerancia, Kárpátalja vallási sokszínűségének megőrzésében érdekelt zsidóság helyét a második világháború után a közeli és távolabbi falvak és városok többségi ruszin, ukrán és orosz lakossága foglalta el, s ezzel a Szovjetunióban rekedt magyar kisebbség helyzete is gyökeresen megváltozott. Különösen, hogy 1991 óta immár az időnként nacionalista fellángolásoktól sem mentes Ukrajna polgárai.

A holokausztra errefelé nem nagyon emlékeztek. Akárcsak odaát, vidéken, itt sem maradt, aki emlékezni tudott vagy akart volna. Idén azonban éppen a magyarországi Holokauszt Emlékév keretében a magyar főiskolán került sor egy megemlékezésre, amelyen már megfogalmazódott az is, hogy ideje végiggondolni, mit jelentett Kárpátaljának az a veszteség, amelyet a zsidóság elpusztítása okozott. Talán mégis létezhet olyan holokauszt narratíva, amely úgy nemzeti, hogy közben az áldozatokkal is szolidáris. Errefelé legalábbis.

Alighogy kiszorították erről a területről a királyi honvédség katonáit, a szovjetek november 21-án elkezdték gyűjteni a magyar falvak lakosait. A magyarokról nem gondolta senki, hogy családjuk közelségében jobban dolgoznak, s így csak a 18 és 50 év közötti férfiakat vitték. Helyreállítási munkára fogták be, majd szibériai munkatáborokba hurcoltak őket, ahonnan nagy részük soha nem tért haza. Az 1945 után a Szovjetunióhoz került magyar falvak megalázva és megfélemlítve kezdhettek hozzá a sztálinizmus építéséhez.

Európa

A hévégén átugrottam a határ túloldalára, Vásárosnaményba, hogy megnézzem az ottani múzeumot.

Beregszászról a határig taxival könnyű eljutni. Mondjuk taxióra, az nincs ezekben az autókban, ezért az árban előre meg kell állapodni. Már úgy alkudozom, mintha itt születem volna, úgyhogy a szokásos licit után megegyezünk és indulunk. Az út alig tart negyed órát, mint egy igazi rémálom. Ahogy elhagyjuk... a várost a sofőr szlalomozni kezd a nyílegyenes országúton és minden jel arra mutat, hogy a szembejövőknek is ezt a stílust tanították. Állítólag a kátyúk miatt van, én mindenesetre jobbnak látom bekötni magam, de a sofőr teljes és őszinte jó szándékkal figyelmeztet, hogy nem szükséges, ez itt nem kötelező. Gyanús, hogy megsértettem ezzel a biztonsági óvintézkedéssel, de mivel ismeretségünk mindössze tizenöt percesnek ígérkezik, úgy döntök, hogy nincs értelme a kedvében járni. Csendben hagyjuk el a benzinkutakat egymás után.

A határon géppisztolyos ukrán őr védi Magyarországot, ami nyilvánvaló szerepzavar. Gondolatban fel is világosítom, hogy ez nem tekinthető értelmes feladatnak, bárki is osztotta be ide, mire szőke szemöldökét összevonva a fegyverével kezd hadonászni. Belátom, hogy jobb, ha meg se szólalok. Utólag egyértelmű, hogy jól döntöttem, mert az útlevelem felmutatása ellenében, de persze a fegyveres ember errefelé jól ismert fölényével, át is enged. A magyarok még benéznek a táskámba, aztán mehetek. Ez itt már Magyarország. Vagy mégse?

A túloldalon már várnak. Ukrán kocsik lesnek fuvarra. 300 forintért visznek be Naményba. Meg kell mondjam, két hét eltávozás után, elég különös érzések kerítenek hatalmukba. Mindenen meglepődöm. Először is a sofőr itt már nem szlalomozik. Az út két oldalán búza-, dohány-, kukorica-, répcetáblák és gyümölcsösök sorjáznak, aztán egy barna közúti táblán stilizált kép hirdeti, hogy a következő faluban érdemes lenne megállni és megtekinteni a templomot. A falu maga rendezett, szinte hívogató, a mesekönyvekből ismerős kis fehér tornácos házak, piros cseréptetők. Mindenütt virágok. Itt a levegő is szabadabb – jut eszembe. Szüleim szerették ezt mondogatni, amikor átértünk a határon és letudva a határellenőrzés miatti izgalmakat megkönnyebbülve mélyet szippantottak a nyilvánvalóan tényleg szabadabb levegőből. Ezzel a rítussal köszöntötték Európát, miközben én az egymás mellett szabályos rendben sorakozó osztrák gabonatáblákat figyeltem az ablakból.

Aztán elérünk egy körforgalmat, a közepén hatalmas domb magasodik, rajta két kerékpár, az egyiket zöldre, a másikat pirosra festették. Ez csak dísz, persze, de jobboldalt egyszer csak egy igazi kerékpárút szegődik mellénk. Jön velünk egészen a szupermarketekig, amelyek a következő nagyobb település határjelzői. Behajtunk egy tágas parkolóba. Megismerem a helyet, anyámék is itt álltak meg először a határ után. Betereltek minket az első tiszta WC-be, s aztán jutalmul megkaptuk az első tábla Milkát... Álmodozásom azonban a sofőr zavarja meg, megérkeztünk, mondja. Fizetek hát és elindulok a városközpont felé. Furcsa hangulatban vagyok. Kíváncsi óvatossággal újra és újra hátrasandítva lépkedek, mert az az érzésem, anyám mindjárt utánam szól, hogy indulunk és egyébként is elege van belőle, hogy folyton elcsavargok.

A kétszintes házakon világít a sárga és kék vakolat, az utat gondozott sövény és virágágyások szegélyezik, a templom mellett megint egy bicikli, ezúttal sárga és virágtartóval kombinált. Mellette képes táblák a város és a környék nevezetességeiről. Szóval ez a főtér. Kedvesek ezek az osztrák kisvárosok. Úgy látszik, anyám még nem vette észre, hogy eltűntem. A szabad levegőtől megrészegülve nyilván megint csókolóznak apámmal. A házakban kis boltok, zöldséges, látványpékség. Kedélyes duruzsolás körülöttem. Megszólítok egy idős nénit, hogy hol a múzeum. Készséggel útba igazít. Büszke vagyok rá, hogy szót értek a felnőttekkel.

A múzeumot befogadó kastély sárga, saroktornyos kis épülete már messziről látszik a dombtetőn. Kisebb parkon megyek keresztül, tuják, frissen nyírt gyep. A kiállításban gyerekasztal, gyerekszék, irigykedve látom, hogy itt nemrég még játszottak.

Kijövök a múzeumból, de anyámék még mindig sehol. Még szerencse, hogy a szupermarketben megszereztem a visszajárót, így van pénz a zsebemben. Mintha felnőtt lennék, beülök egy kávéházba. Elég jól játszom a szerepem, mert a pincér nem fog gyanút. Felbátorodom és egy jeges kávét rendelek.

Persze valójában egyedül vagyok. Azon gondolkozom, mi ez az egész. Hol vagyok valójában? Lehet, hogy megint eltolták a határokat? Errefelé ez gyakran megesik, és őszintén szólva az elmúlt hetekben nem igazán figyeltem a híreket. Bár az is lehet, hogy már régebben történt az egész, de hát kit érdekel, mi folyik Szabolcsban vagy Beregben. Ülök és nézem a járókelőket. Igen, eltolták a határokat, ez itt már Európa.

Uszoda

Már a határtól idefele jövet megtudtam, hogy van itt egy ötvenméteres uszoda. Az ekkora medence Pesten is ritka, ahol van, ott meg általában pólósok labdáznak benne a nem tudom hányadik olimpiai arany reményében. Vidéken meg inkább csak látványterven láttak úszót ötvenméteres medencében. A helyi különlegesség értelemszerűen felkeltette az érdeklődésemet, és egyik reggel kedvenc válltáskámba bedobtam az úszószerelésem és egy kis kék törülközőt, hogy a levéltár előtt még úszhassak egyet, ahogy azt Pesten megszoktam.

A medence valóban ötvenméteres, sőt a műugrók miatt legalább négy méter mély. Mivel azonban ide is jutott a Kárpát-medence kimeríthetetlen termálvíz-készletéből, inkább ezzel töltötték fel, az úszósávokat is megszüntették és a műugrósáncot is elbontották A széles barna víztükör szélein pöttyöződő emberfejekből világos, hogy ide ma már nem úszni, hanem áztatódni járnak a helyiek. Úszósapkában és úszószemüveggel következésképpen elég bizarr látványt nyújtottam a medence szélén.

Megfigyeltem, hogy az ember hajlamos lassan reagálni a váratlan helyzetekre. Meg hát nehéz is eldönteni hol a határ az elvtelen önfeladás és a szükségszerű alkalmazkodás között. Némi hezitálás után úgy véltem, az úszósapkáról ebben a helyzetben lemondhatok, de mivel én úszni jöttem, a szemüveg marad.

Lendületes mellúszással indítok. Hely van bőven, a tempó is kényelmes. Mégis érzem, hogy valamit rosszul csinálok. Az első forduló után pedig már biztos is vagyok benne, amikor meglátom az úszómester gyanakvó és feszült alakját. Szerencsém, hogy a vidéki úszómesterek, háromszor is meggondolják, hogy akcióba lépjenek-e, így van időm, hogy szemüvegemet a homlokomra tolva jelezzem, csak viccelek, tudok én rendesen is úszni. Ezután vagy háromnegyed órát lebegek ide-oda a medencében, ahogy a többiek.

Úszás után várt az igazi meglepetés. A zuhanyzó előtt, ahol letettem kis kék törülközőmet, annak csak hűlt helyét találtam. Azaz voltak ott mindenféle színű és méretű törülközők, de kicsik és kékek egyáltalán nem. Mondom a takarítónak, mi történt, de csak széttárja a kezét. Panaszolom a kulcsos néninek, de csak széttárja a kezét, bár ő mindezt ukránul teszi, ami ebben a helyzetben az együttérzés illúzióját kelti, főleg, hogy nem értem.

Ezek szerint, errefelé ez normális. A ruhám szerencsére még megvan, úgyhogy nincs jobb ötletem, kimegyek a szabadba, megszáradni. Elég hideg van, ezért járkálok fel-alá a medence szélén. Ezzel a teljesen értelmetlennek látszó viselkedéssel ismét kivívom az úszómester gyanakvását. Mindenki látja, hogy nem vagyok idevalósi. Eltelik vagy negyed óra, lassan száradok. Ekkor váratlanul mellém lép az egyik jegyszedő és megkérdezi, csak úgy barátilag, mert itt ilyen barátságosak az emberek, hogy hogy tetszik az uszoda. Mondom (barátilag), kiváló a hely, csak valaki elvitte a törülközőmet. Á, mondja az lehetetlen. Mondom, nem, én nem hiszem, hogy lehetetlen, mert láttam a hűlt helyét. Nem, nem, menjünk be és nézzük meg újra. Jó, menjünk.

Azt mondja, nézzek körül, biztosan nincs meg? Gyerekkori emlékek tőrnek rám, így könnyen játszom a szerepem, körülnézek. Az egyik, a faltól kissé elhúzott pad mögött, a földön, ott hever a kék törülköző. Boldogan, megtalálom, ahogy kell.

A jegyszedő is elégedett. Jelentőségteljesen rázza meg a kezem és mintha kacsintana is miközben azt mondja, segítsünk egymásnak, nem igaz? Valaki, mintha azt súgná, hogy ilyenkor kell egy 20 grivnyásat észrevétlenül a kezébe csúsztatni, de mivel egy szál fürdőgatyában állok ott, ez kivitelezhetetlennek tűnik. Valami nem stimmel. Talán majd inkább kifelé menet. Már elfelejtettem, hogyan is kell ezt csinálni. Egy frászt, valójában sohasem tudtam.

Másnap már nem viszek se sapkát, se szemüveget, sőt táskát se, csak egy nejlonszatyrot. Korán érek oda. Az uszoda előtt várunk a nyitásra. Kezünkben nejlonszatyor.

Nemzet

Túl vagyok az utolsó csengetésen, ami a ballagás itteni szovjetesített neve és a gyanúsan hasonló eredetű Jövőnk a gyermekünk című családi programon és ma már a Nemzeti Összetartozás Napjára készülünk.

Ezt itt, ahogy odaát is, Nagy Magyarországos plakátokon hirdetik, itt sem titok, hogy nem a nemzet, hanem a terület összetartozását ünnepeljük. Errefelé több a magyar, de azért Nagy Magyarország úgy általában nem divat, inkább csak álmodnak róla, reggelinél egymás közt még szóba kerül, de aztán jön a munka, elfelejtik, ahogy az álmokkal már csak lenni szokott.

Magyarország azonban több mint álom, minta és példakép, főleg azért, mert ott magyarnak lenni állapot, nem pedig harc. Ezt talán itt így nem mondanák, de így érzik. Nyilván azért mert nem baloldaliak és nem is liberálisok. És nem is zöldek. Legalábbis nem Magyarországon.

A magyar identitás itt két mítoszból táplálkozik. Az egyik egyfajta kultúrfölény érzése, amely szerint minden, ami szép és jó a magyar időkből származik, vagyis 1918 előttről, esetleg 1938-1944 közöttről, amikor errefelé ismét Magyarország volt. Ebből következően – sajnos – a csehszlovák időkben (1918-1938) épült modern házakat itt már nem értik, valamilyen szovjet terminológia szerint konstruktivistának mondják és megmosolyogják őket. A másik Közép-Európa jól ismert mítosza, a toleráns, soknemzetiségű, -vallású és -nyelvű kultúra, amelyben békében (pax hungarica) és egymást tisztelve éltek egymás mellett a népek, nyelvek, vallások.

Ahogy Erdélyben, itt is a betelepülő a fő ellenség. „Napkeletről,” a Kárpátokon túlról érkezik, nem tud és nem is tanul meg magyarul (sőt többnyire oroszul beszél), szemben azzal, aki itt nőtt fel. Csak, jönnek, jönnek napkeletről és ahogy sokasodnak, úgy számolják fel azt a mitikus magyar dominanciájú kultúrát, amit itt érthetően fájó veszteségként élnek meg. Változnak a házak, a kerítések, a templomok, a sírkövek. Az átalakulás szimbólumok körül sűrűsődik. Feliratok, szobrok, emlékművek körül. Ismerős?

Volt itt régen egy Magyar Királyi Törvényszék, ma főiskola, homlokzatán ott díszeleg a régi felirat a nagy magyar címer körül. Állítólag Magyarország azzal a feltétellel vállalta a felújítást, hogy mindent eredeti állapotban állítanak helyre, az ukránok meg nem sejtették, hogy akkor címer is lesz. Kossuth szobra 1944-ben úgy menekült meg a Vörös Hadsereg pusztító ösztönétől, hogy azt állították róla, ő az a magyar, aki már 1848-ban is a németek (=osztrákok) ellen harcolt. Kurucos cselvetés és a felsőbbrendűség érzése. Itt ez ad erőt.

Magyarország pedig innen (és a Hír TV-ben) nézve éppen ezt jelenti, a felsőbbrendűséget, az államszervező képességet. Itt nincs állam, csak harácsoló rendőrök és hivatalnokok maradtak. A káosz szélén álló Ukrajnához képest Magyarország egy erős és gazdag ország, amelyben rend van, az emberek jól élnek és a kormány, élén Orbán Viktorral megvédi a magyarok érdekeit bárhol és bármelyek is legyenek azok. Putyin is valami hasonlót jelent, erőszakos, de sikeres, vagyis igaza van. Magyarországtól is ki titkon, ki nyíltan, ezt várja.

Így aztán nehéz pillanat, amikor a magyarországi politika kerül szóba. Az pedig mindig szóba kerül.

Megpróbáltam. De hiába meséltem ilyen meg olyan mutyikról, korrupcióról meg hatalommániáról, egyszerűen nem értették. Pontosabban arra jutottak, hogy akkor a Jobbik, mert Morvai Krisztina megvédi a magyar földet. Emlékszem egyszer késő éjszaka megpróbáltam felállítani egy a járdán fekvő részeget. Elég súlyos egy ember volt, végül annyit sikerült elérnem, hogy felült a padkára, a lábait kinyújtva pihentette az úttesten, mindezt egy kivilágítatlan farkasréti kanyarban. Innentől nem mozdult. Addig csak szunyókált békésen, most már életveszélyben volt.

Szóval nem igazán értjük egymást. Pedig, ha jobban belegondolok, velem is csak az történik, mint velük. Élek, felnőttem egy országban, amelynek kultúráját újabban marslakók írják újra. Először csak kevesen voltak, aztán egyre sokasodtak. Most már szobrokat állítanak, amelyekkel képtelen vagyok azonosulni, szabályokat és normákat állapítanak meg, amelyek nem a sajátjaim és nem is akarom elfogadni őket. Európa agóniáját hirdetik és a liberális demokrácia zsákutcáját hangoztatják, de én képtelen vagyok agóniát meg zsákutcát látni. Sőt még problémákat se látok, csak kihívásokat.

Szóval nem értjük egymást. De megértem őket. Igazuk van. Nem vitatkozom velük, inkább hallgatok. Kosztolányi egyik novellájában Esti Kornél egy éjszakán át beszélget a bolgár kalauzzal, anélkül hogy tudna bolgárul. Mindössze három szót ismer. Cigarettát? – indítja a beszélgetést, majd az igeneket és nemeket némi empátiával váltogatva egész éjszaka sikerül fenntartania a látszatot, hogy ő is bolgár, nem idegen.

Sokszor mondják jelentőségteljes, mégis kissé keserű hangsúllyal, hogy a határon túliak mentik majd meg a magyarságot. Így lesz. Hiszen példát mutatnak, hogyan kell a napkeletiek vagy marslakók között is megőrizni az identitásunkat. 

Ezért az igeneket és nemeket némi empátiával váltogatva inkább csak hallgatom, mit mondanak.