A hévégén átugrottam a határ túloldalára, Vásárosnaményba, hogy megnézzem az ottani múzeumot.
Beregszászról a határig taxival könnyű eljutni. Mondjuk taxióra, az nincs ezekben az autókban, ezért az árban előre meg kell állapodni. Már úgy alkudozom, mintha itt születem volna, úgyhogy a szokásos licit után megegyezünk és indulunk. Az út alig tart negyed órát, mint egy igazi rémálom. Ahogy elhagyjuk... a várost a sofőr szlalomozni kezd a nyílegyenes országúton és minden jel arra mutat, hogy a szembejövőknek is ezt a stílust tanították. Állítólag a kátyúk miatt van, én mindenesetre jobbnak látom bekötni magam, de a sofőr teljes és őszinte jó szándékkal figyelmeztet, hogy nem szükséges, ez itt nem kötelező. Gyanús, hogy megsértettem ezzel a biztonsági óvintézkedéssel, de mivel ismeretségünk mindössze tizenöt percesnek ígérkezik, úgy döntök, hogy nincs értelme a kedvében járni. Csendben hagyjuk el a benzinkutakat egymás után.
A határon géppisztolyos ukrán őr védi Magyarországot, ami nyilvánvaló szerepzavar. Gondolatban fel is világosítom, hogy ez nem tekinthető értelmes feladatnak, bárki is osztotta be ide, mire szőke szemöldökét összevonva a fegyverével kezd hadonászni. Belátom, hogy jobb, ha meg se szólalok. Utólag egyértelmű, hogy jól döntöttem, mert az útlevelem felmutatása ellenében, de persze a fegyveres ember errefelé jól ismert fölényével, át is enged. A magyarok még benéznek a táskámba, aztán mehetek. Ez itt már Magyarország. Vagy mégse?
A túloldalon már várnak. Ukrán kocsik lesnek fuvarra. 300 forintért visznek be Naményba. Meg kell mondjam, két hét eltávozás után, elég különös érzések kerítenek hatalmukba. Mindenen meglepődöm. Először is a sofőr itt már nem szlalomozik. Az út két oldalán búza-, dohány-, kukorica-, répcetáblák és gyümölcsösök sorjáznak, aztán egy barna közúti táblán stilizált kép hirdeti, hogy a következő faluban érdemes lenne megállni és megtekinteni a templomot. A falu maga rendezett, szinte hívogató, a mesekönyvekből ismerős kis fehér tornácos házak, piros cseréptetők. Mindenütt virágok. Itt a levegő is szabadabb – jut eszembe. Szüleim szerették ezt mondogatni, amikor átértünk a határon és letudva a határellenőrzés miatti izgalmakat megkönnyebbülve mélyet szippantottak a nyilvánvalóan tényleg szabadabb levegőből. Ezzel a rítussal köszöntötték Európát, miközben én az egymás mellett szabályos rendben sorakozó osztrák gabonatáblákat figyeltem az ablakból.
Aztán elérünk egy körforgalmat, a közepén hatalmas domb magasodik, rajta két kerékpár, az egyiket zöldre, a másikat pirosra festették. Ez csak dísz, persze, de jobboldalt egyszer csak egy igazi kerékpárút szegődik mellénk. Jön velünk egészen a szupermarketekig, amelyek a következő nagyobb település határjelzői. Behajtunk egy tágas parkolóba. Megismerem a helyet, anyámék is itt álltak meg először a határ után. Betereltek minket az első tiszta WC-be, s aztán jutalmul megkaptuk az első tábla Milkát... Álmodozásom azonban a sofőr zavarja meg, megérkeztünk, mondja. Fizetek hát és elindulok a városközpont felé. Furcsa hangulatban vagyok. Kíváncsi óvatossággal újra és újra hátrasandítva lépkedek, mert az az érzésem, anyám mindjárt utánam szól, hogy indulunk és egyébként is elege van belőle, hogy folyton elcsavargok.
A kétszintes házakon világít a sárga és kék vakolat, az utat gondozott sövény és virágágyások szegélyezik, a templom mellett megint egy bicikli, ezúttal sárga és virágtartóval kombinált. Mellette képes táblák a város és a környék nevezetességeiről. Szóval ez a főtér. Kedvesek ezek az osztrák kisvárosok. Úgy látszik, anyám még nem vette észre, hogy eltűntem. A szabad levegőtől megrészegülve nyilván megint csókolóznak apámmal. A házakban kis boltok, zöldséges, látványpékség. Kedélyes duruzsolás körülöttem. Megszólítok egy idős nénit, hogy hol a múzeum. Készséggel útba igazít. Büszke vagyok rá, hogy szót értek a felnőttekkel.
A múzeumot befogadó kastély sárga, saroktornyos kis épülete már messziről látszik a dombtetőn. Kisebb parkon megyek keresztül, tuják, frissen nyírt gyep. A kiállításban gyerekasztal, gyerekszék, irigykedve látom, hogy itt nemrég még játszottak.
Kijövök a múzeumból, de anyámék még mindig sehol. Még szerencse, hogy a szupermarketben megszereztem a visszajárót, így van pénz a zsebemben. Mintha felnőtt lennék, beülök egy kávéházba. Elég jól játszom a szerepem, mert a pincér nem fog gyanút. Felbátorodom és egy jeges kávét rendelek.
Persze valójában egyedül vagyok. Azon gondolkozom, mi ez az egész. Hol vagyok valójában? Lehet, hogy megint eltolták a határokat? Errefelé ez gyakran megesik, és őszintén szólva az elmúlt hetekben nem igazán figyeltem a híreket. Bár az is lehet, hogy már régebben történt az egész, de hát kit érdekel, mi folyik Szabolcsban vagy Beregben. Ülök és nézem a járókelőket. Igen, eltolták a határokat, ez itt már Európa.
Beregszászról a határig taxival könnyű eljutni. Mondjuk taxióra, az nincs ezekben az autókban, ezért az árban előre meg kell állapodni. Már úgy alkudozom, mintha itt születem volna, úgyhogy a szokásos licit után megegyezünk és indulunk. Az út alig tart negyed órát, mint egy igazi rémálom. Ahogy elhagyjuk... a várost a sofőr szlalomozni kezd a nyílegyenes országúton és minden jel arra mutat, hogy a szembejövőknek is ezt a stílust tanították. Állítólag a kátyúk miatt van, én mindenesetre jobbnak látom bekötni magam, de a sofőr teljes és őszinte jó szándékkal figyelmeztet, hogy nem szükséges, ez itt nem kötelező. Gyanús, hogy megsértettem ezzel a biztonsági óvintézkedéssel, de mivel ismeretségünk mindössze tizenöt percesnek ígérkezik, úgy döntök, hogy nincs értelme a kedvében járni. Csendben hagyjuk el a benzinkutakat egymás után.
A határon géppisztolyos ukrán őr védi Magyarországot, ami nyilvánvaló szerepzavar. Gondolatban fel is világosítom, hogy ez nem tekinthető értelmes feladatnak, bárki is osztotta be ide, mire szőke szemöldökét összevonva a fegyverével kezd hadonászni. Belátom, hogy jobb, ha meg se szólalok. Utólag egyértelmű, hogy jól döntöttem, mert az útlevelem felmutatása ellenében, de persze a fegyveres ember errefelé jól ismert fölényével, át is enged. A magyarok még benéznek a táskámba, aztán mehetek. Ez itt már Magyarország. Vagy mégse?
A túloldalon már várnak. Ukrán kocsik lesnek fuvarra. 300 forintért visznek be Naményba. Meg kell mondjam, két hét eltávozás után, elég különös érzések kerítenek hatalmukba. Mindenen meglepődöm. Először is a sofőr itt már nem szlalomozik. Az út két oldalán búza-, dohány-, kukorica-, répcetáblák és gyümölcsösök sorjáznak, aztán egy barna közúti táblán stilizált kép hirdeti, hogy a következő faluban érdemes lenne megállni és megtekinteni a templomot. A falu maga rendezett, szinte hívogató, a mesekönyvekből ismerős kis fehér tornácos házak, piros cseréptetők. Mindenütt virágok. Itt a levegő is szabadabb – jut eszembe. Szüleim szerették ezt mondogatni, amikor átértünk a határon és letudva a határellenőrzés miatti izgalmakat megkönnyebbülve mélyet szippantottak a nyilvánvalóan tényleg szabadabb levegőből. Ezzel a rítussal köszöntötték Európát, miközben én az egymás mellett szabályos rendben sorakozó osztrák gabonatáblákat figyeltem az ablakból.
Aztán elérünk egy körforgalmat, a közepén hatalmas domb magasodik, rajta két kerékpár, az egyiket zöldre, a másikat pirosra festették. Ez csak dísz, persze, de jobboldalt egyszer csak egy igazi kerékpárút szegődik mellénk. Jön velünk egészen a szupermarketekig, amelyek a következő nagyobb település határjelzői. Behajtunk egy tágas parkolóba. Megismerem a helyet, anyámék is itt álltak meg először a határ után. Betereltek minket az első tiszta WC-be, s aztán jutalmul megkaptuk az első tábla Milkát... Álmodozásom azonban a sofőr zavarja meg, megérkeztünk, mondja. Fizetek hát és elindulok a városközpont felé. Furcsa hangulatban vagyok. Kíváncsi óvatossággal újra és újra hátrasandítva lépkedek, mert az az érzésem, anyám mindjárt utánam szól, hogy indulunk és egyébként is elege van belőle, hogy folyton elcsavargok.
A kétszintes házakon világít a sárga és kék vakolat, az utat gondozott sövény és virágágyások szegélyezik, a templom mellett megint egy bicikli, ezúttal sárga és virágtartóval kombinált. Mellette képes táblák a város és a környék nevezetességeiről. Szóval ez a főtér. Kedvesek ezek az osztrák kisvárosok. Úgy látszik, anyám még nem vette észre, hogy eltűntem. A szabad levegőtől megrészegülve nyilván megint csókolóznak apámmal. A házakban kis boltok, zöldséges, látványpékség. Kedélyes duruzsolás körülöttem. Megszólítok egy idős nénit, hogy hol a múzeum. Készséggel útba igazít. Büszke vagyok rá, hogy szót értek a felnőttekkel.
A múzeumot befogadó kastély sárga, saroktornyos kis épülete már messziről látszik a dombtetőn. Kisebb parkon megyek keresztül, tuják, frissen nyírt gyep. A kiállításban gyerekasztal, gyerekszék, irigykedve látom, hogy itt nemrég még játszottak.
Kijövök a múzeumból, de anyámék még mindig sehol. Még szerencse, hogy a szupermarketben megszereztem a visszajárót, így van pénz a zsebemben. Mintha felnőtt lennék, beülök egy kávéházba. Elég jól játszom a szerepem, mert a pincér nem fog gyanút. Felbátorodom és egy jeges kávét rendelek.
Persze valójában egyedül vagyok. Azon gondolkozom, mi ez az egész. Hol vagyok valójában? Lehet, hogy megint eltolták a határokat? Errefelé ez gyakran megesik, és őszintén szólva az elmúlt hetekben nem igazán figyeltem a híreket. Bár az is lehet, hogy már régebben történt az egész, de hát kit érdekel, mi folyik Szabolcsban vagy Beregben. Ülök és nézem a járókelőket. Igen, eltolták a határokat, ez itt már Európa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése