Bucsú

Errefelé elég sokan koldulnak. Megszokott dolog, hogy a parkban vagy a kocsma teraszán pénzt kérnek azok, akik erre rászorulnak. Néha előfordul, hogy a pincér elhajtja az ilyen kéregetőket, de nem jellemző, a parkban pedig, mivel parkőr errefelé nincs, mint ahogy kerítése sincs a parkoknak, hiába is várnánk ilyen segítséget. Nincs is rá szükség. Hiszen akkor a koldus nem kapná meg, amit kér. Errefelé pedig többnyire megkapja.

Ez az odaátról nézve megütközésre okot adó gyakorlat talán a kisvárosi hangulatból következik, de odaát nem ilyen a kisváros, tudjuk, s így más magyarázata kell, legyen. Amint az nyilván közismert, réges-régen, amikor még az európai emberek fallal körülvett városokban éltek, koldusnak lenni viszonylag kiegyensúlyozott életet jelentett, hiszen többnyire úgy vélték, a kéregetőnek adott alamizsna hozzásegíthet a túlvilági üdvözüléshez. Meg hát akkoriban még előfordult az is, hogy maga Krisztus bújt szakadt gúnyába, őt meg elég rizikós lett volna elhajtani. Aztán jött a humanizmus, meg a felvilágosodás  – Krisztus azóta nem is rejtőzik a koldusok közé – és a bölcs filozófusok kiokoskodták, hogy koldusnak lenni nem jó, mert hát miféle világ az, ahol egyesek nyomorognak, piszkosan és betegségben élnek. Elkezdték hát őket a helyes életre nevelni, és hol erőszakkal, hol szépszóval megtanítani őket arra, hogy koldulni helytelen, dolgozni kellene inkább, mert hát rendnek kell lenni mindenhol. Aztán, mint tudjuk, a filozófusok tovább okoskodtak és már nemcsak a koldusokat szoktatták a rendre, hanem minket is, nehogy alamizsnát adjunk.

Errefelé nincs még rend, bár igény az talán már itt is van rá, ha nem is széles körben. A cigaretta szabadáras és mindenhol kapható, a kocsmában játékgépek várják a betérőt. A nyugtát nemigen ismerik, számláról a legtöbb helyen nem is hallottak. A taxi bemondásra megy, az árat a piac szabályozza (következésképpen taxit fogni ott kell, ahol egyszerre több autó várakozik), a biztonsági övet pedig nem kell bekötni. Bukósisak nélkül is lehet motorozni. Az úttesten ott megyünk át, ahol a zebrát sejtjük, vagyis, ahol kedvünk tartja. És a szemetet nem a kukába dobjuk, mert minek cipeljük feleslegesen bárhová. Mi itt együtt élünk a környezetünkkel, s a szemetünk is velünk, mert ez így természetes. Olyan nyelven válaszolunk, amelyiken megszólítanak, még akkor is, ha csak törve beszéljük, szabálytalanul. Egy nagy család vagyunk, ha együtt utazunk, összehúzzuk magunkat, mert errefelé még kis helyen is elfér a sok jó ember. És ha a gyerek sír, akkor az asszony nem ad cumit a szájába, hanem letolja az ingét, csecsre teszi és úgy megyünk tovább, mezítláb persze, mert minek a cipőt koptatni.

Errefelé szeretjük ezeket a megbotránkoztató és szabálytalan dolgokat, itt még normális, ami nem normális és nem is értjük, odaát miért rajongtok úgy a rendért. Nézünk benneteket, ahogy összegyűltök a nemzeti ünnepen és szónokoltok a szabadságról, aztán hazafelé menet az autótok sípszavára biztonsági övet köttök magatokra. Bukósisakban motoroztok és a zebrán jártok, a csecsemők száját meg cumival tömitek. A városaitokban kerítések közé zárjátok a természetet és a gyerekeiteket. Kerülitek a tömegközlekedést és inkább egyedül autóztok vagy kerékpároztok, mert azt hiszitek, attól vagytok szabadok, hogy nem kell másokhoz alkalmazkodnotok. Irtóztok a koldusok látványától, és száműzitek őket, mert a rendetlenséget juttatják eszetekbe.

Mi itt szeretjük a koldusainkat. És szeretünk szabadon élni a rendetlenségben. Van még egy kis időnk, amíg Európa ideér.

Háború

Az orosz televíziók hírműsoraiból nyilván mindenki értesült már róla, hogy a maláj gépet az ukrán légierő lőtte le előre megfontolt szándékkal, hogy aztán az egészet a Donbasz függetlenségéért küzdő szabadságharcosokra kenje és így szerezze meg a Nyugat támogatását a velük való végső leszámoláshoz.

Annyi bizonyos, hogy ez a háború két fronton zajlik, az egyik ide nagyon távol van, a másik viszont nagyon közel van mindenkihez. Donyec és Luhanszk, az a két tartomány, ahol a harcok folynak nagyjából olyan messze van Budapesttől, mint Párizs. Ide talán már kicsit közelebb van, de a háború körülbelül annyira befolyásolja az életet errefelé, mint amennyire a párizsi külvárosok lázadásai a budapesti éjszakai életet. Nyár van, így itt is mindenki nyaral, errefelé sok a termálfürdő, így a turista is. A különbség annyi, hogy ide néha hazaküldenek egy-egy holttestet. A harcokban elesett ukrán katonákat a hősöknek kijáró tisztelettel és méltósággal temetik el.

Ez a háború amúgy elég különös fajta. Nem övezi lelkesedés egyik oldalon sem, mégis folyik. Az emberek passzívan figyelik az eseményeket. Bár a tűzvonalban szerződéses katonák harcolnak,  tart a behívástól, így újabban inkább kerülik a postást. Errefelé különösen. Ukrajna nagy részén, délen és keleten oroszul beszélnek, de többnyire ukránul éreznek és ők is kevés szimpátiát mutatnak az elszakadás háborús hívei iránt. Állítólag volt egyszer egy kutya (собака) – ebből errefelé elég sok kószál az utcákon, ami mindenképpen a történet hitelessége mellett szól –, aki megelégelte az ukrajnai savanyú életet és a határon átszökött Oroszországba. Pár nap múlva azonban vissza is jött, mert rövid tájékozódás után arra a megállapításra jutott, hogy ott ugyanaz a nyomor van, de itt legalább ugatni lehet.

A szeparatisták a helyi jelentkezők viszonylag mérsékelt száma miatt kénytelenek kívülről erősíteni soraikat. Oroszországra számíthatnak, ez egyértelmű, de állítólag máshonnan is jönnek, a körükben feltűnően divatosnak számító csuklya arra biztosan alkalmas, hogy a kaukázusi emberek jellemző arcvonásait eltakarja. Az elfoglalt ukrán katonai bázisok és az Oroszországból érkező fegyver- és lőszerutánpótlás révén elég jól felszereltek, így nem csoda, hogy annyira belejöttek a repülőgépek és helikopterek lelövésébe – az ukrán légierő több, mint tíz gépet vesztett az elmúlt hónapokban –, hogy már csak egy 10 000 méteren repülő gép lelövését érezték igazi kihívásnak.

A háború azonban nem annyira a légtérben, mint inkább a városokban zajlik. Vagyis a szeparatisták elfoglalnak pár épületet egy városban, ellenőrzik a ki- és bemenő utakat, és innen aknavetőkkel lövik az ukrán hadsereg állásait, néha portyáznak kicsit, vagyis a harci szellem ébrentartása céljából megtámadnak egy repülőteret vagy egy határállomást. Az élet mindeközben nem áll meg, az emberek munkába járnak, legalábbis, amíg van víz, áram és élelmiszer vagy nem csapódik be mellettük egy gránát. Városi gerillaháború ez, bár itt a történelmi okok miatt ezt inkább partizánok vívják. Azt meg egy magyar baka is tudja, hogy a partizánok, arrafelé milyen veszélyesek.

Az a bizonyos másik háború a médiában zajlik. Az orosz média Magyarországon nem ismeretlen módon hajt végre dezinformációs hadműveleteket, különösen szeretik az ukránok kegyetlenkedéseiről szóló rémtörténeteket. Nemrégiben az a teljesen valótlan hír is szerepelhetett egy orosz hírcsatornán, hogy a két hete a szeparatistáktól visszafoglalt Szlovjanszkban az ukrán Nemzeti Gárda katonái keresztre feszítettek egy hat éves kisfiút. Hasonló offenzíva indult meg a maláj gép lelövése után is. Az ukránok pedig nyíltan vállalják, elmondják, nyilatkozzák, hogy az információs fronton is felveszik a harcot. Engem személyesen a miniszterelnök figyelmeztetett a tévéből, hogy ne higgyek az orosz propagandának. Ukrán oldalon a kezdeti botlások után nagyon ügyelnek a hadsereg imázsára. Az első hónapokban az interneten terjedő lerobbant ukrán tankok és gyengén felszerelt, megfutamodó katonák képeit immár egy egységesen felszerelt, határozott hadsereg képei váltották fel. Ők vonultak be Szlovjanszkba, tűzték ki az ukrán lobogót és osztottak élelmiszert a heteken át ostromlott város lakóinak. A maláj gép lelövését követően három napos gyászt hirdettek az országban, a középületeken fekete zászlók, és a hétvégén elmaradtak a koncertek.

Hogy mindennek, mikor lesz vége, azt csak egyvalaki tudja. Ott, a Kremlben.

Multikulti

Szót kell még ejteni a nyelvi nehézségekről, illetve azok hiányáról. Errefelé inkább az utóbbi a jellemző, ugyanis a város fele magyar, és háromnegyede tud magyarul. Következésképpen, aki csak idáig jön, annak a cirill betűkkel sem kell megbarátkoznia, mert minden ki van írva magyarul is.

Egy nem nemzeti hangolású értelmiségi számára, aki ráadásul még a 90-es évek multikulturális paradigmáján nőtt fel, szívet melengető az errefelé uralkodó nyelvi tolerancia. Az emberek többsége három nyelven beszél, értem ezalatt a magyart, az ukránt és az oroszt. A vásárló diktál, tehát ha bemegyünk egy boltba és magyarul szólunk, magyarul, ha oroszul szólunk, oroszul fognak válaszolni. A helyi kocsmák közönsége pedig többnyire azt a nyelvet beszéli, amelyen jobban tudja kifejezni magát, vagyis a gyakorlatban egy magyar kérdésre ukránul felelnek és viszont.

A multikulturalizmussal járó elkényelmesedés akkor válik hátrányunkra, ha elhagyjuk a magyarok is lakta vidéket. Ahogy távolodunk a határtól és a falvaktól és közeledünk a Kárpátok hegyeihez, úgy fogyatkozik az emberek magyar tudása, amely a bércek között már egy-egy szóra, illetve számra olvad, de a hegyi ember bőkezűségéhez híven, ezt a keveset is önzetlenül osztják meg velünk. Lehet próbálkozni angolul is, de teljesen felesleges.

A közlekedő nyelv errefelé az orosz – lenne. Úgyhogy jobb híján, mintegy hárításként a rendszerváltás ellen fordíthatjuk haragunkat, amely a nyugati orientáció bűvöletében a gimnáziumi oroszórák elszabotálására biztatott minket. Idővel persze sok minden felsejlik a homályból, így például kiélezett helyzetben a hotelrecepción eszünkbe juthat, hogy a szobát, собака, mintha így mondanák, hiszen a hangzása is hasonló, következésképpen a я хачу собаку – mert még a nőnemű főnevek ragozásról is beugranak bizonyos emlékek – olyasmit jelenthet, hogy szobát akarok. Idővel a szállásajánlatokat olvasgatva persze rájövünk, hogy a szobát errefelé inkább úgy mondják, кімната, így helyesebb ezt használni, már csak azért is, mert ez nem ukrán sajátosság, oroszul is hasonlóan hangzik és ekkor persze már egy kép is felsejlik az orosztankönyvből, amelyen a собака szó fölé egy kutyát rajzoltak.

Pár mondatot mindig érdemes megtanulni az adott ország nyelvén, már csak azért is, hogy a további kérdéseket elháríthassuk. Ilyen mondat lehet, hogy nem értek ukránul. A fent már jelzett nyelvi tolerancia miatt azonban ezzel könnyen befürödhetünk. Ha ugyanis oroszul mondjuk, hogy не понимаю по украински, könnyen azt hihetik, hogy orosz nacionalisták vagyunk, akik nem hajlandók ukránul beszélni, s ezért a kérdést a kedvünkért némileg tisztább hangzással – nyilván oroszul – megismétlik. Ilyenkor – hiába érzünk némi kényszert, hogy a helyzetből elegánsan, mintegy európai módon menekedjünk – legegyszerűbb, ha egy legyintéssel faképnél hagyjuk a kérdezőt. Ez errefelé nem számít akkora udvariatlanságnak, mint várnánk.

Neveltetésünk miatt más helyzetekben is érezhetünk bizonyos késztetést, hogy mondanivalónkat körülményesen és udvariasan fogalmazzuk meg. Idegen nyelvű országban azonban hamar rájövünk, hogy a nyelv tele van felesleges sallangokkal. Mert hát a buszpályaudvaron vagy a buszon, mi mást is akarhatnánk venni, mint jegyet, s ezt teljesen felesleges hangsúlyozni, elég ha bemondjuk a célállomást, ezután nyilván az a kérdés következik, hiszen semmilyen más kérdésnek nincs relevanciája ebben a helyzetben, hogy hány jegyet szeretnénk. Lényegében persze ez is csak biztonsági kérdés, mert ha egyedül állunk a pénztárnál vagy a buszon és nem adtunk egyértelmű jelzést arra vonatkozóan, hogy több jegyet szeretnénk, nyilván csak egyet akarunk. Az ár megértésével már lehetnek gondjaink, de mivel azt rányomtatják a jegyre, akár ki is leshetjük, s így abban a hitben távozhatunk a pénztártól, hogy az eladóval elhitettük: világ életünkben itt éltünk. Nagyjából hasonlóan járhatunk el a kávéházban is, ahol a kávé szó kissé torzított kiejtésével álcázhatjuk magunkat, de a kisebb odafigyelést jelentő espresso használatával attól is megkímélhetjük magunkat, hogy visszakérdezzenek, kicsi avagy nagy kávét gondoltunk-e fogyasztani.

Nehézségeink akkor támadnak, ha speciális kéréseink vannak. Például ha a buszpályaudvaron számlát szeretnénk névre és címre kiállítva. Elvben a fenti logika itt is működhetne, hiszen – gondolhatnánk – ha valaki fizetés előtt odacsúsztat egy cetlit, amelyen jól olvashatóan egy név és egy cím szerepel, mi mást szerethetne, mint számlát kapni. Itt azonban már kiütköznek a kulturális különbségek. Errefelé ugyanis a számlát nem nagyon ismerik, s így pillanatokon belül azt vesszük észre, hogy készségesen keresik nekünk a következő budapesti járatot. Innen már teljesen lehetetlen visszatérni eredeti céljainkhoz, mert tiltakozásunk csak egyre hosszabb és egyre hangosabb ukrán nyelvű monológokhoz vezet, mintegy azt az érzést keltve bennünk, hogy nem külföldiek, hanem süketek vagy gyengeelméjűek vagyunk. Ilyenkor, a legjobb, amit tehetünk, hogy egy fölényes legyintéssel gyorsan elsietünk egy presszóba és flegmán, torzított kiejtéssel kérünk egy kávét.

Utazás

Errefelé az utazás számít igazi kihívásnak. Persze nem autós kirándulásra gondolok. Autóval közlekedni itt olyan, mint úszógumival úszni. Ott vagyunk a vízben, persze, de semmit nem tudunk meg annak igazi erejéről és veszélyeiről. Egy autós túrán az egyetlen interakció – na jó, az előzésen és a kereszteződéseken kívül – a rendőr lehet, aki pénzt kér tőlünk. Itt ugyanis nem tiltották el a koldusokat az élettől, mint odaát, hanem – jóval humánusabban – egyenruhát adtak rájuk és kiállították őket az utakra. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, mindenképpen mérlegeljük, hogy nem magának gyűjt, hanem a feletteseinek, azaz a koldusmaffiának, s neki jó ha 10 % marad, az összegre tehát így érdemes alkudni. De persze lehet, ez csak városi legenda. Annyi biztos, hogy én nem utaztam autóval, így rendőrt is csak a sétálóutcában láttam, ott meg nincsenek autók, szóval lehet, hogy vannak, akik korábban mással foglalkoztak. Ők talán egyszerű járókelők voltak.

Nagyobb távolságokra vonattal érdemes utazni. Vagy legalábbis így lenne logikus, de itt semmi sem logikus. Van például egy vasútvonal innen dél felé egészen Csernovitzig, ami a Kárpátokon túl van, egy nem túl távoli, annál varázslatosabb Bukovina nevű tartományban. Ez a vonal még akkor épült, amikor az itt élő népek az Osztrák-Magyar Monarchia boldog polgárai voltak. Amint az köztudott, Trianonban a határokat a vasútvonalak miatt húzták meg ott, ahol, de az északi román határ esetében valami zűr lehetett, mert ez a vasútvonal most ide-oda kanyarog Románia és Ukrajna között. De csak a vonal, mert vonat az nem kanyarog rajta, hiszen akkor negyedóránként kellene határ- és vámellenőrzést tartani a schengeni protokoll szerint.

Másfelé azért jár a vonat. Lembergbe például. Itteni ismerőseim a közvetlen éjszakai járatot ajánlották, amely 8 óra alatt tesz meg 300 km-t. Sebaj, gondoltam, majd alszom. Emlékeimben úgy élt, hogy jó dolog reggel megérkezni egy városba, és ebben nem is csalatkoztam. Persze hálókocsi már nem volt, mert arra egy héttel korábban kell megváltani a jegyet, így maradt az obsij, vagyis a kabinos megoldás helyjegy nélkül. Nem ijedtem meg, mert ülve eltöltött éjszakáról is voltak emlékeim még a boldog 90-es évekből, ráadásul ez mindösszesen 22 grivnya volt, azaz nagyjából 450 frt. Ekkora távolságra még akkor is megéri, ha fel se szállok a vonatra. Ezen főleg azután gondolkoztam el, hogy itteni ismerőseim jókat nevetve mindenféle rémtörténetekkel traktáltak tyúkokról, lábszagról és tolvajokról.

Magyar – vagy mondjuk inkább, bátran: európai – középosztályi perspektívámból az itten vasúti utazás valóban meglehetősen kellemetlen. Egyrészt itt van mindjárt a sebesség. Széchenyi utazhatott ilyen gyorsasággal, amikor kipróbálta a gözmozdonyt Angliában. Ő persze őrjöngött, hogy micsoda száguldás, de azóta nagyot változott a világ, legalábbis én korábban már felfedeztem erre utaló jeleket. Aztán a vagonok belseje szűk és sötét, szellőzés nincs és hangsúlyos emberszag uralkodik. Ami azonban nekem kellemetlen és feszélyző, az az ittenieknek teljesen természetes. Mikor egyetemre kezdtem járni, még odaát is kabinos vagonok közlekedtek és a vonattal együtt indult a beszélgetés is. Aztán megjelent az intercityt és megölte a beszélgetéseket a vonaton. Legalábbis az idegenek között. Itt még a régi világ van, a hosszú úton cserélődnek az emberek, de a beszélgetés nem szakad meg. Aztán beesteledik, elmúlik éjfél, lehajtják az ágyakat, leveszik a cipőjüket és a zoknijukat és lefekszenek, mintha otthon lennének. Ez nem kupé, ezek nyitott kabinok, inkább csak boxok és ágyak vannak a folyosón is, szóval az egész olyan mint egy hatalmas dormitory. Persze nem mindenkinek jut saját külön hely, így az új barátok együtt alszanak, fejtől-lábtól, mint ha testvérek lennének. Csak én alszom el nehezen, mert engem még az is irritál, hogy fölöttem horkol egy idegen.

A buszokkal hetekig próbáltam szemezni az utcán, de nem volt sikerem, csak nem mosolyogtak vissza. Ungvárra vagy Mizsgirjébe azonban máshogy nem lehet eljutni, így a kedvezőtlen jelek ellenére végül bepróbálkoztam. Látni itt Ikarust is – sajátos, összetéveszthetetlen motorzúgás, gyermekkorom hangja – de a helyközi járatok midibuszok, mint Pesten a várbusz. A közösségi élet itt is virágzik, de ekkora tömegben nem is lehet másképp. Itt még az a régi világ van, hogy senkit nem kényszerítenek, hogy legyen nála apró. Aki felszáll fizet, ha a sofőr nem tud visszaadni, az utas leül egy helyre és amikor a sofőr – persze már menetközben – összeszedte-kiszámolta a visszajárót, az szépen egyik kézből a másikba vándorolva jut el az utashoz, akinek jár.

Nekem halvány emlékeim még vannak arról, milyen volt odaát helyközi járaton utazni nyáron, amikor még nem volt légkondi a buszokon. Valamiért csak vékony kis felső ablakok voltak, s ha szerencsénk volt és működtek, akkor azokon át csapott be a friss menetszél enyhítendő a busz belsejében gyorsan kialakuló elviselhetetlen, fullasztó hőséget. Itt még ez a régi világ van azzal a különbséggel, hogy a vékony kis ablakokat nem nyitják ki. Legalábbis a helyiek. Civilizációs fölényem engem persze felhatalmazott, hogy a nők és gyerekek védelmében megtegyem ezt a lépést és levegőhöz juttassam a busz fuldokló-haldokló utasait, de elfelejtettem, hogy a rabszolgák nem mindig akarnak felszabadítva lenni. Épp a nők és a gyerekek védelmében csukatták be velem az ablakot, mert a huzat ebben a kultúrában sokkal veszélyesebb, mint a nyomott levegő. Ezzel együtt (vagy éppen ezért) a busz is olcsó és lassú, de a buszvezető bárhol megáll, ahol kérik. Persze a kijelölt megállókat is csak a tábla különbözteti meg az alkalmiaktól.

Távol Európától.

Csúcstámadás

Kárpátalja neve azt sugallja, hogy ez a terület a Kárpátok alatt, mintegy előterében terül el, ez azonban félrevezetés, mert nagy részét maga a Kárpátok foglalja el. Mivel a költővel szemben én mindenkor nemcsak csodálattal, hanem kíváncsisággal is tekintettem a magas hegyekre, egyértelmű volt, hogy itt-tartózkodásom nem múlhat el anélkül, hogy belevessem magam a Kárpátok fenyveseibe.

Egy itteni ismerősöm ajánlotta a Szineviri-tavat. Vettem hát egy térképet, amely kiváló turistautakat és 1500 méter magas hegyeket ígért a környéken, így minden szempontból megfelelő célpontnak ígérkezett.

A mászáshoz szükséges időt a teljesen ismeretlen terepen nem tudtam megbecsülni, így mivel semmiképpen sem akartam a hegyen éjszakázni, a minél korábbi indulás mellett döntöttem. A tóhoz közeli motelben aludtam, fél 6-kor keltem és 6-kor már teljes menetfelszerelésben álltam az úton. Lényegében ugyanekkor el is indultam. A tavat gyorsan elértem, semmiben sem különbözött bármilyen hegyi tótól, de én tudtam, hogy fél óra gyaloglás után, az ember még nem is várhat semmilyen csodát, ahhoz többet kell küzdeni. A csúcson vár majd az igazi látvány.

Nem mondhatnám, hogy túrafelszerelésben vágtam neki a hegynek, de azért volt egy kényelmes cipőm, volt nálam pulóver, váltóruha és persze esődzseki, mert legjobban az esőtől féltem. Azt ugyanis tudtam, hogy ha elázok, elég kellemetlen lesz az út hátralévő része. Éppen ezért választottam gondos tervezéssel olyan napot, amikor az előrejelzés szerint nem esik az eső. Nem is volt semmi baj, amíg az erdőben gyalogoltam. Aztán elértem az első havasi legelőt: friss sárgás-zöld fű, a háttérben a kötelező kisablakos, erősen döntött tetejű sötét faház, mögötte meredek, haragoszöld fenyőerdő. Tehenek ugyan nem voltak, ami kis mértékben hiteltelenítette a látványt, de nem ez volt a legnagyobb baj. Én, aki a középmagas hegyek magyar tölgyerdőiben nevelődtem, nem sejtettem, hogy a Kárpátok mezein, akkor is vizes minden, ha éppen nem esik az eső, különösen, ha a túrázó a Nappal együtt érkezik meg. Combközépig érő virágos zöld mezőben gyalogolni, nagyjából addig romantikus, amíg derékig vizes nem lesz az ember, utána már inkább visszafordulna tévézni. Ettől azonban visszatartott, hogy akkor ismét át kellet volna vágnom a nyálkás fűtengeren. Szerencsére újabb és hosszú erdős szakasz következett. Kellemetlen volt azonban, hogy valamiért nem lankás szerpentin vezetett fel a csúcsra. Ezt az útvonalat láthatóan légvonalban és térképen húzta meg valaki, vagyis elég meredeken kaptattam fölfelé. Csendesen tűrtem a megpróbáltatást, egyrészt mert amúgy sem volt velem senki, másrészt mert tudtam, hogy a csúcsról feltáruló látvány, ahogy majd ott állok fent a hatalmas hegyek végeláthatatlan ölelésében minden szenvedésért kárpótol majd.

Azóta már tudom, hogy csak valamely katolikus tanítás félreértéséből táplálkozik az az elképzelésem, hogy a szenvedés és önsanyargatás valami jutalomhoz vezet. A szenvedés értelme csupán maga a szenvedés lehet, semmi más. Az Ozernáról, amelynek csúcsát 1495 méter tengerszint feletti magasságban értem el, nem hogy hegyek, de még azok a fenyők se nagyon látszottak, amelyeket éppen magam mögött hagytam. Az egész csúcsot és vele engem is felhő borította. Állni vizesen a ködben egy csúcson, nem különösebben szórakoztató, így nem is húztam az időt, inkább tovább indultam tovább. Újabb két óra a következő csúcs, előbb le a völgybe, majd újra fel 1500 méterre, de ott is ugyanez az adás. A látvány nem csodálatos, a helyzet azonban ijesztő. Bár nem tértem le a turistaútról, az, hogy nem látom, merre megyek, milyen hegyek vannak előttem és körülöttem, hogy milyen távolságra vannak az emberi települések enyhén szólva szokatlan érzés. Most már csak egy barna medve hiányzik.

Mivel medve sehol, csak legyek zümmögnek a ködben, inkább elindulok lefelé. Persze ebbe az irányba sem építettek rendes szerpentint. Rá kellett jönnöm, hogy ha a hegymenet szenvedés, akkor a lejtmenet maga a pokol. Eleinte persze még élvezem az ereszkedést, lendületből megyek, úgyhogy el is tévesztem a jelzést és mászhatok vissza vagy 100 méter szintet, de egy óra után már érzem a térdem. Az egész egyre kevésbé élvezetes, és egyre inkább fájdalmas. És nem elég, hogy sajog a térdem, már tölgyerdőben gyalogolok, amikor a nap is kisüt.

A költőnek volt igaza.

Idő

Mióta itt vagyok, több időm van. Az uszoda 8-kor nyit, a levéltár fél 9-kor. Reggelente mégis másfél órám van, hogy leússzak ezer métert, na jó, nyolcszázat. Az uszoda távolabb van a belvárostól, ahol lakom, és arrafelé már inkább ukránul beszélnek, következésképpen az időt is ukránul mérik. A levéltárban azonban magyarul és magyar idő szerint beszélnek. Így minden nap nyerek egy órát. Ezalatt úszom.

Persze mindennek ára van. Amikor 5-kor kijövök a levéltárból, nem sok időm marad, hogy a 6 órás zárás előtt még beérjek a sarki kisboltba. Tulajdonképpen semmi.

Ebben az időzavarban különösen féltem a lembergi utazástól, mert a vasúti menetrend az nem tréfa. Vagy legalábbis nem minden országban. Amint az nyilván köztudott, régen mindenhol a napóra által mutatott helyi idő szerint mértek, aztán megjelent a vasút és minden felborult. A menetrendet ugyanis nem lehet a helyi időkhöz igazítani, ezért aztán az indulási hely helyi idejét vették alapul. A masiniszta kapott egy órát a központtól és aszerint közlekedett. Mivel a 19. század liberális világában a piac uralkodott minden és mindenki felett, a vasúttársaságok, amelyekből egy országban több is volt, a székhelyük szerinti idő alapján állították össze a menetrendet, így aztán az Amerikai Egyesült Államokban például nem egy, hanem három-négy óra volt egy pályaudvaron. Mindenkinek csak arra kellett figyelnie, hogy az a vasúttársaság, amelyikkel utazik, melyik idő szerint indul. Ez elég egyszerű feladat volt, nyilván, így idővel inkább meg is szüntették és bevezették az időzónákat, először, csak a vasúti menetrendben, aztán már a mindennapi életben is és az egész világon. Azóta így élünk. Legalábbis a Föld nagy részén. De mint a fenti példák is mutatják, vannak még a civilizált világ elől elbújt helyek. Errefelé is ilyen.

Ez a különös világ állítólag 1945 után alakult ki, amikor ez a vidék a Szovjetunióhoz került. Először a moszkvai időt vezették be itt is, de ezt a helyiek nem kedvelték, mert előfordult, hogy csak este 11-kor kezdett sötétedni, reggel viszont a kakas csak 6-kor kukorékolt, amikor már rég kint kellett volna lenni a mezőn. Minden összezavarodott, és a tehenek sem tejeltek rendesen. Szóval végül felajánlották a Moszkva -1 órát, mint kompromisszumot, de a magyarok – és a velük együtt a függetlenségi paradigmán szocializálódott ruszinok – már csak olyanok, hogy nem engednek a 48-ból és nem szeretik a kompromisszumokat, tudjuk. Azt hiszem, a szovjetek azért nyugodtak bele ebbe a nyilvánvalóan lázadó gyakorlatba, mert úgy vélték, itt a határszélen ez kitűnő fegyver lehet az imperialista légideszantosokkal szemben. Akit ide dobtak le, az tutira megőrült. A biztonság kedvéért a főutcában felállítottak egy órát, amelynek az egyik oldala a közép-európai, a másik oldala a kelet-európai időt mutatja. Itt nem árt, ha nem felejtjük, miközben elhamarkodottan sietünk egy találkozóra, hogy az utcai óra olyan, mint az érem. Két oldala van.

Próbálva valamilyen logikus következtetést levonni az eddigi tapasztalataimból a lembergi vonathoz egy órával előbb kimentem. Helyes döntés volt, mert ugyanakkor értünk oda, én és a vonat. Aztán, amikor felszálltam, hamar rájöttem, hogy felesleges volt az aggodalom. Ez ugyanis egy virágszedő vonat volt, vagyis olyan lassan haladt, hogy gyalog is utolértem volna, ha esetleg lekésem az indulást. Idővel magyarázatot is találtam a sebességre. Lembergben már minden kihágástól mentes ukrán idő szerint mérnek, vagyis egy órával később van. Ez pedig csak úgy valósítható meg, ha a vonaton eltöltött minden óra kb. nyolc perccel hosszabb, mint egy vonaton kívüli óra, így a nyolc órás út alatt beérjük a lembergi időt. Eszmefuttatásaim végén azonban még mindig ugyanazokat a hegyeket láttam, mint induláskor, így kénytelen voltam belátni, jobb, ha inkább más gondolataiban merülök el. Mivel körülöttem mindenki ukránul beszélt, ami áthághatatlan akadályként tornyosult köztem és útitársaim gondolatai között, inkább elővettem egy könyvet.

Deportálás

Egy közismert történet szerint, élt Huszton egy bácsi, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Magyarországon kezdett iskolába járni, aztán Csehszlovákiában érettségizett, egy ideig Magyarországon dolgozott, de már a Szovjetunióban ment nyugdíjba, és mikor meghalt Ukrajnában temették el. És persze, Husztot nem hagyta el, soha életében. Errefelé gyakran változnak az országhatárok.

Ennek vannak előnyei és hátrányai is, mint ahogy általában mindennek, ami velünk történik. Mert például mindenki hozott ide valamit. Az osztrák-magyarok hozták a vasutat, a csehek a kockakövet, a szovjetek az aszfaltot. Az ukránok kevésbé földhöz ragadtak, ők inkább az Istenhez vezető utakat építik, amennyire ez az ortodox templomok növekvő számából kitetszik.

Persze mindenki vitt is valamit, ha már itt volt. A magyarok például a zsidókat. A szovjetek meg a magyarokat.

Errefelé 1944 – legalábbis magyar nézőpontból – az Elhurcolások éve, 2014 pedig az elhurcolásokra való emlékezés ideje. Odaát most biztosan hőbörögni kezdenek a magyar emlékezetkultúra harcos kritikusai, mert hát az áldozatoknak már megint miféle összemosása ez, meg a felelősség micsoda mismásolása. Errefelé azonban kicsit másképpen mennek a dolgok.

Kárpátalja nemcsak azt a kétes hírnevet mondhatja magáénak, hogy 1941-ben itt, Körösmezőn zárult az a bizonyos idegenrendészeti eljárás, amelynek keretében kizárólag zsidó származású menekülteket küldtek a biztos halálba. 1944. április 16-án itt kezdődött a teljes magyarországi zsidóság összegyűjtése és gettósítása is. A május közepén indult deportálások következtében június elejére a kárpátaljai megyékben nem maradtak zsidók.

Az 1944-ben Magyarországhoz tartozó területek közül errefelé élt a legtöbb zsidó, s különösen nagyszámúak voltak az ortodox és haszid közösségek. A korabeli statisztikai felmérések – attól függően, hogy éppen melyik állam készítette őket – nem nyújtanak egyértelmű támpontot, általában úgy tartják, hogy a kárpátaljai városokban nagyjából 1/3 körül volt a zsidóság aránya, de például Munkácson ennél is többen éltek. Visszatérni inkább csak a munkaszolgálatból lehetett, de aki megmenekült, legkésőbb az 1960-as években az is emigrált Izraelbe.

1944-ben errefelé nem csak a szomszéd tűnt el, a zsidó boltos vagy iparos, hanem fél városok. Hogy ez milyen lehetett, az igazából elképzelhetetlen, a következményei azonban meglehetősen kézzelfoghatók. A többnyire magyar érzelmű, de legalábbis az etnikai tolerancia, Kárpátalja vallási sokszínűségének megőrzésében érdekelt zsidóság helyét a második világháború után a közeli és távolabbi falvak és városok többségi ruszin, ukrán és orosz lakossága foglalta el, s ezzel a Szovjetunióban rekedt magyar kisebbség helyzete is gyökeresen megváltozott. Különösen, hogy 1991 óta immár az időnként nacionalista fellángolásoktól sem mentes Ukrajna polgárai.

A holokausztra errefelé nem nagyon emlékeztek. Akárcsak odaát, vidéken, itt sem maradt, aki emlékezni tudott vagy akart volna. Idén azonban éppen a magyarországi Holokauszt Emlékév keretében a magyar főiskolán került sor egy megemlékezésre, amelyen már megfogalmazódott az is, hogy ideje végiggondolni, mit jelentett Kárpátaljának az a veszteség, amelyet a zsidóság elpusztítása okozott. Talán mégis létezhet olyan holokauszt narratíva, amely úgy nemzeti, hogy közben az áldozatokkal is szolidáris. Errefelé legalábbis.

Alighogy kiszorították erről a területről a királyi honvédség katonáit, a szovjetek november 21-án elkezdték gyűjteni a magyar falvak lakosait. A magyarokról nem gondolta senki, hogy családjuk közelségében jobban dolgoznak, s így csak a 18 és 50 év közötti férfiakat vitték. Helyreállítási munkára fogták be, majd szibériai munkatáborokba hurcoltak őket, ahonnan nagy részük soha nem tért haza. Az 1945 után a Szovjetunióhoz került magyar falvak megalázva és megfélemlítve kezdhettek hozzá a sztálinizmus építéséhez.

Európa

A hévégén átugrottam a határ túloldalára, Vásárosnaményba, hogy megnézzem az ottani múzeumot.

Beregszászról a határig taxival könnyű eljutni. Mondjuk taxióra, az nincs ezekben az autókban, ezért az árban előre meg kell állapodni. Már úgy alkudozom, mintha itt születem volna, úgyhogy a szokásos licit után megegyezünk és indulunk. Az út alig tart negyed órát, mint egy igazi rémálom. Ahogy elhagyjuk... a várost a sofőr szlalomozni kezd a nyílegyenes országúton és minden jel arra mutat, hogy a szembejövőknek is ezt a stílust tanították. Állítólag a kátyúk miatt van, én mindenesetre jobbnak látom bekötni magam, de a sofőr teljes és őszinte jó szándékkal figyelmeztet, hogy nem szükséges, ez itt nem kötelező. Gyanús, hogy megsértettem ezzel a biztonsági óvintézkedéssel, de mivel ismeretségünk mindössze tizenöt percesnek ígérkezik, úgy döntök, hogy nincs értelme a kedvében járni. Csendben hagyjuk el a benzinkutakat egymás után.

A határon géppisztolyos ukrán őr védi Magyarországot, ami nyilvánvaló szerepzavar. Gondolatban fel is világosítom, hogy ez nem tekinthető értelmes feladatnak, bárki is osztotta be ide, mire szőke szemöldökét összevonva a fegyverével kezd hadonászni. Belátom, hogy jobb, ha meg se szólalok. Utólag egyértelmű, hogy jól döntöttem, mert az útlevelem felmutatása ellenében, de persze a fegyveres ember errefelé jól ismert fölényével, át is enged. A magyarok még benéznek a táskámba, aztán mehetek. Ez itt már Magyarország. Vagy mégse?

A túloldalon már várnak. Ukrán kocsik lesnek fuvarra. 300 forintért visznek be Naményba. Meg kell mondjam, két hét eltávozás után, elég különös érzések kerítenek hatalmukba. Mindenen meglepődöm. Először is a sofőr itt már nem szlalomozik. Az út két oldalán búza-, dohány-, kukorica-, répcetáblák és gyümölcsösök sorjáznak, aztán egy barna közúti táblán stilizált kép hirdeti, hogy a következő faluban érdemes lenne megállni és megtekinteni a templomot. A falu maga rendezett, szinte hívogató, a mesekönyvekből ismerős kis fehér tornácos házak, piros cseréptetők. Mindenütt virágok. Itt a levegő is szabadabb – jut eszembe. Szüleim szerették ezt mondogatni, amikor átértünk a határon és letudva a határellenőrzés miatti izgalmakat megkönnyebbülve mélyet szippantottak a nyilvánvalóan tényleg szabadabb levegőből. Ezzel a rítussal köszöntötték Európát, miközben én az egymás mellett szabályos rendben sorakozó osztrák gabonatáblákat figyeltem az ablakból.

Aztán elérünk egy körforgalmat, a közepén hatalmas domb magasodik, rajta két kerékpár, az egyiket zöldre, a másikat pirosra festették. Ez csak dísz, persze, de jobboldalt egyszer csak egy igazi kerékpárút szegődik mellénk. Jön velünk egészen a szupermarketekig, amelyek a következő nagyobb település határjelzői. Behajtunk egy tágas parkolóba. Megismerem a helyet, anyámék is itt álltak meg először a határ után. Betereltek minket az első tiszta WC-be, s aztán jutalmul megkaptuk az első tábla Milkát... Álmodozásom azonban a sofőr zavarja meg, megérkeztünk, mondja. Fizetek hát és elindulok a városközpont felé. Furcsa hangulatban vagyok. Kíváncsi óvatossággal újra és újra hátrasandítva lépkedek, mert az az érzésem, anyám mindjárt utánam szól, hogy indulunk és egyébként is elege van belőle, hogy folyton elcsavargok.

A kétszintes házakon világít a sárga és kék vakolat, az utat gondozott sövény és virágágyások szegélyezik, a templom mellett megint egy bicikli, ezúttal sárga és virágtartóval kombinált. Mellette képes táblák a város és a környék nevezetességeiről. Szóval ez a főtér. Kedvesek ezek az osztrák kisvárosok. Úgy látszik, anyám még nem vette észre, hogy eltűntem. A szabad levegőtől megrészegülve nyilván megint csókolóznak apámmal. A házakban kis boltok, zöldséges, látványpékség. Kedélyes duruzsolás körülöttem. Megszólítok egy idős nénit, hogy hol a múzeum. Készséggel útba igazít. Büszke vagyok rá, hogy szót értek a felnőttekkel.

A múzeumot befogadó kastély sárga, saroktornyos kis épülete már messziről látszik a dombtetőn. Kisebb parkon megyek keresztül, tuják, frissen nyírt gyep. A kiállításban gyerekasztal, gyerekszék, irigykedve látom, hogy itt nemrég még játszottak.

Kijövök a múzeumból, de anyámék még mindig sehol. Még szerencse, hogy a szupermarketben megszereztem a visszajárót, így van pénz a zsebemben. Mintha felnőtt lennék, beülök egy kávéházba. Elég jól játszom a szerepem, mert a pincér nem fog gyanút. Felbátorodom és egy jeges kávét rendelek.

Persze valójában egyedül vagyok. Azon gondolkozom, mi ez az egész. Hol vagyok valójában? Lehet, hogy megint eltolták a határokat? Errefelé ez gyakran megesik, és őszintén szólva az elmúlt hetekben nem igazán figyeltem a híreket. Bár az is lehet, hogy már régebben történt az egész, de hát kit érdekel, mi folyik Szabolcsban vagy Beregben. Ülök és nézem a járókelőket. Igen, eltolták a határokat, ez itt már Európa.

Uszoda

Már a határtól idefele jövet megtudtam, hogy van itt egy ötvenméteres uszoda. Az ekkora medence Pesten is ritka, ahol van, ott meg általában pólósok labdáznak benne a nem tudom hányadik olimpiai arany reményében. Vidéken meg inkább csak látványterven láttak úszót ötvenméteres medencében. A helyi különlegesség értelemszerűen felkeltette az érdeklődésemet, és egyik reggel kedvenc válltáskámba bedobtam az úszószerelésem és egy kis kék törülközőt, hogy a levéltár előtt még úszhassak egyet, ahogy azt Pesten megszoktam.

A medence valóban ötvenméteres, sőt a műugrók miatt legalább négy méter mély. Mivel azonban ide is jutott a Kárpát-medence kimeríthetetlen termálvíz-készletéből, inkább ezzel töltötték fel, az úszósávokat is megszüntették és a műugrósáncot is elbontották A széles barna víztükör szélein pöttyöződő emberfejekből világos, hogy ide ma már nem úszni, hanem áztatódni járnak a helyiek. Úszósapkában és úszószemüveggel következésképpen elég bizarr látványt nyújtottam a medence szélén.

Megfigyeltem, hogy az ember hajlamos lassan reagálni a váratlan helyzetekre. Meg hát nehéz is eldönteni hol a határ az elvtelen önfeladás és a szükségszerű alkalmazkodás között. Némi hezitálás után úgy véltem, az úszósapkáról ebben a helyzetben lemondhatok, de mivel én úszni jöttem, a szemüveg marad.

Lendületes mellúszással indítok. Hely van bőven, a tempó is kényelmes. Mégis érzem, hogy valamit rosszul csinálok. Az első forduló után pedig már biztos is vagyok benne, amikor meglátom az úszómester gyanakvó és feszült alakját. Szerencsém, hogy a vidéki úszómesterek, háromszor is meggondolják, hogy akcióba lépjenek-e, így van időm, hogy szemüvegemet a homlokomra tolva jelezzem, csak viccelek, tudok én rendesen is úszni. Ezután vagy háromnegyed órát lebegek ide-oda a medencében, ahogy a többiek.

Úszás után várt az igazi meglepetés. A zuhanyzó előtt, ahol letettem kis kék törülközőmet, annak csak hűlt helyét találtam. Azaz voltak ott mindenféle színű és méretű törülközők, de kicsik és kékek egyáltalán nem. Mondom a takarítónak, mi történt, de csak széttárja a kezét. Panaszolom a kulcsos néninek, de csak széttárja a kezét, bár ő mindezt ukránul teszi, ami ebben a helyzetben az együttérzés illúzióját kelti, főleg, hogy nem értem.

Ezek szerint, errefelé ez normális. A ruhám szerencsére még megvan, úgyhogy nincs jobb ötletem, kimegyek a szabadba, megszáradni. Elég hideg van, ezért járkálok fel-alá a medence szélén. Ezzel a teljesen értelmetlennek látszó viselkedéssel ismét kivívom az úszómester gyanakvását. Mindenki látja, hogy nem vagyok idevalósi. Eltelik vagy negyed óra, lassan száradok. Ekkor váratlanul mellém lép az egyik jegyszedő és megkérdezi, csak úgy barátilag, mert itt ilyen barátságosak az emberek, hogy hogy tetszik az uszoda. Mondom (barátilag), kiváló a hely, csak valaki elvitte a törülközőmet. Á, mondja az lehetetlen. Mondom, nem, én nem hiszem, hogy lehetetlen, mert láttam a hűlt helyét. Nem, nem, menjünk be és nézzük meg újra. Jó, menjünk.

Azt mondja, nézzek körül, biztosan nincs meg? Gyerekkori emlékek tőrnek rám, így könnyen játszom a szerepem, körülnézek. Az egyik, a faltól kissé elhúzott pad mögött, a földön, ott hever a kék törülköző. Boldogan, megtalálom, ahogy kell.

A jegyszedő is elégedett. Jelentőségteljesen rázza meg a kezem és mintha kacsintana is miközben azt mondja, segítsünk egymásnak, nem igaz? Valaki, mintha azt súgná, hogy ilyenkor kell egy 20 grivnyásat észrevétlenül a kezébe csúsztatni, de mivel egy szál fürdőgatyában állok ott, ez kivitelezhetetlennek tűnik. Valami nem stimmel. Talán majd inkább kifelé menet. Már elfelejtettem, hogyan is kell ezt csinálni. Egy frászt, valójában sohasem tudtam.

Másnap már nem viszek se sapkát, se szemüveget, sőt táskát se, csak egy nejlonszatyrot. Korán érek oda. Az uszoda előtt várunk a nyitásra. Kezünkben nejlonszatyor.

Nemzet

Túl vagyok az utolsó csengetésen, ami a ballagás itteni szovjetesített neve és a gyanúsan hasonló eredetű Jövőnk a gyermekünk című családi programon és ma már a Nemzeti Összetartozás Napjára készülünk.

Ezt itt, ahogy odaát is, Nagy Magyarországos plakátokon hirdetik, itt sem titok, hogy nem a nemzet, hanem a terület összetartozását ünnepeljük. Errefelé több a magyar, de azért Nagy Magyarország úgy általában nem divat, inkább csak álmodnak róla, reggelinél egymás közt még szóba kerül, de aztán jön a munka, elfelejtik, ahogy az álmokkal már csak lenni szokott.

Magyarország azonban több mint álom, minta és példakép, főleg azért, mert ott magyarnak lenni állapot, nem pedig harc. Ezt talán itt így nem mondanák, de így érzik. Nyilván azért mert nem baloldaliak és nem is liberálisok. És nem is zöldek. Legalábbis nem Magyarországon.

A magyar identitás itt két mítoszból táplálkozik. Az egyik egyfajta kultúrfölény érzése, amely szerint minden, ami szép és jó a magyar időkből származik, vagyis 1918 előttről, esetleg 1938-1944 közöttről, amikor errefelé ismét Magyarország volt. Ebből következően – sajnos – a csehszlovák időkben (1918-1938) épült modern házakat itt már nem értik, valamilyen szovjet terminológia szerint konstruktivistának mondják és megmosolyogják őket. A másik Közép-Európa jól ismert mítosza, a toleráns, soknemzetiségű, -vallású és -nyelvű kultúra, amelyben békében (pax hungarica) és egymást tisztelve éltek egymás mellett a népek, nyelvek, vallások.

Ahogy Erdélyben, itt is a betelepülő a fő ellenség. „Napkeletről,” a Kárpátokon túlról érkezik, nem tud és nem is tanul meg magyarul (sőt többnyire oroszul beszél), szemben azzal, aki itt nőtt fel. Csak, jönnek, jönnek napkeletről és ahogy sokasodnak, úgy számolják fel azt a mitikus magyar dominanciájú kultúrát, amit itt érthetően fájó veszteségként élnek meg. Változnak a házak, a kerítések, a templomok, a sírkövek. Az átalakulás szimbólumok körül sűrűsődik. Feliratok, szobrok, emlékművek körül. Ismerős?

Volt itt régen egy Magyar Királyi Törvényszék, ma főiskola, homlokzatán ott díszeleg a régi felirat a nagy magyar címer körül. Állítólag Magyarország azzal a feltétellel vállalta a felújítást, hogy mindent eredeti állapotban állítanak helyre, az ukránok meg nem sejtették, hogy akkor címer is lesz. Kossuth szobra 1944-ben úgy menekült meg a Vörös Hadsereg pusztító ösztönétől, hogy azt állították róla, ő az a magyar, aki már 1848-ban is a németek (=osztrákok) ellen harcolt. Kurucos cselvetés és a felsőbbrendűség érzése. Itt ez ad erőt.

Magyarország pedig innen (és a Hír TV-ben) nézve éppen ezt jelenti, a felsőbbrendűséget, az államszervező képességet. Itt nincs állam, csak harácsoló rendőrök és hivatalnokok maradtak. A káosz szélén álló Ukrajnához képest Magyarország egy erős és gazdag ország, amelyben rend van, az emberek jól élnek és a kormány, élén Orbán Viktorral megvédi a magyarok érdekeit bárhol és bármelyek is legyenek azok. Putyin is valami hasonlót jelent, erőszakos, de sikeres, vagyis igaza van. Magyarországtól is ki titkon, ki nyíltan, ezt várja.

Így aztán nehéz pillanat, amikor a magyarországi politika kerül szóba. Az pedig mindig szóba kerül.

Megpróbáltam. De hiába meséltem ilyen meg olyan mutyikról, korrupcióról meg hatalommániáról, egyszerűen nem értették. Pontosabban arra jutottak, hogy akkor a Jobbik, mert Morvai Krisztina megvédi a magyar földet. Emlékszem egyszer késő éjszaka megpróbáltam felállítani egy a járdán fekvő részeget. Elég súlyos egy ember volt, végül annyit sikerült elérnem, hogy felült a padkára, a lábait kinyújtva pihentette az úttesten, mindezt egy kivilágítatlan farkasréti kanyarban. Innentől nem mozdult. Addig csak szunyókált békésen, most már életveszélyben volt.

Szóval nem igazán értjük egymást. Pedig, ha jobban belegondolok, velem is csak az történik, mint velük. Élek, felnőttem egy országban, amelynek kultúráját újabban marslakók írják újra. Először csak kevesen voltak, aztán egyre sokasodtak. Most már szobrokat állítanak, amelyekkel képtelen vagyok azonosulni, szabályokat és normákat állapítanak meg, amelyek nem a sajátjaim és nem is akarom elfogadni őket. Európa agóniáját hirdetik és a liberális demokrácia zsákutcáját hangoztatják, de én képtelen vagyok agóniát meg zsákutcát látni. Sőt még problémákat se látok, csak kihívásokat.

Szóval nem értjük egymást. De megértem őket. Igazuk van. Nem vitatkozom velük, inkább hallgatok. Kosztolányi egyik novellájában Esti Kornél egy éjszakán át beszélget a bolgár kalauzzal, anélkül hogy tudna bolgárul. Mindössze három szót ismer. Cigarettát? – indítja a beszélgetést, majd az igeneket és nemeket némi empátiával váltogatva egész éjszaka sikerül fenntartania a látszatot, hogy ő is bolgár, nem idegen.

Sokszor mondják jelentőségteljes, mégis kissé keserű hangsúllyal, hogy a határon túliak mentik majd meg a magyarságot. Így lesz. Hiszen példát mutatnak, hogyan kell a napkeletiek vagy marslakók között is megőrizni az identitásunkat. 

Ezért az igeneket és nemeket némi empátiával váltogatva inkább csak hallgatom, mit mondanak.

Honvágy

Na, tegnap be akartam iratkozni az itteni magyar főiskola könyvtárába, annyira készültem erre már Pesten, hogy egy darab könyvet nem hoztam magammal. Hiba volt. A könyvtárosok élből elutasítottak azzal, hogy nem vagyok hallgató, de én persze nem hagytam magam, átsétáltam a rektori hivatalba, ahol a titkárnők megnyugtattak, hogy helyesen jártam el, amikor nem hallgattam a könyvtárosokra, hiszen csak egy kérvényt kell írnom a főiskola elnökének, aki majd engedélyezi és minden rendben lesz.

Őszinte jó érzés fogott el, hiába, itt mégiscsak a magyarok Európa előőrsei, váratlanul gyorsan és rugalmasan megoldódik a problémám. 

Nem sejtettem, hogy a hajtókkal tárgyalok, akik kedélyes élvezettel sétálnak velem a vadászlesek irányába. Az alattvalói kondicionálás kelet-európai mechanizmusának tökélyre fejlesztett csapdájába estem.

Az elnöki engedéllyel a könyvtár igazgatójához küldtek. Fiatal nő, a hajában színes pánttal farmerruhában, nem volt benne semmi vidékies, rögtön éreztem, hogy itt önmagam lehetek, ez egy értelmiségi, tényleg sínen vagyok.

Vakvágány volt.

Először közölte velem, hogy nem iratkozhatom be, de ha elolvastam volna a szabályzatot (ki van függesztve), tudnám, hogy napijeggyel látogathatom a könyvtárat (mondtam, ez kiváló, de napközben én a levéltárban kutatok, és nem tudok egyszerre két helyen lenni). Ezután kis fejtágításon vehettem részt az európai könyvtárak szabályairól (amelyeket nyilván ismerek, hiszen onnan jövök, az Unióból), amelyek nem térnek el az itteniektől és megtudtam azt is, hogy a szabályok alól nincs kivétel, mert akkor dől az egész rendszer.

Nagyjából itt kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy ez valami bíróság, nem ügyintézés.

Fejemre olvasta méltatlan eljárásomat, vagyis, hogy nem a könyvtárosoknak, hanem a könyvtári kérdésekben teljesen tájékozatlan titkárnőknek hittem, ráadásul azzal, hogy az elnökhöz fordultam megkerültem a szolgálati utat (mit???).

Ekkor követtem el a következő hibát. Azt gondolva, hogy valami személyes sérelmet okoztam és beletenyereltem valami belső hatalmi, hatásköri konfliktusba, jeleztem, hogy tudomásul veszem a szabályokat és elnézését kérem, ha hibáztam, de végső soron a hatáskörei nem sérültek, hiszen a rektori hivatalból ide irányítottak, itt állok, az ő ítélőszéke előtt.

Na ezt hívják úgy, hogy olaj a tűzre. Csak úgy záporoztak a vallató kérdések. Miért csináltam ezt? Miért nem olvastam el a szabályzatot? (tényleg, miért nem kérdeztem meg, hol a szabályzat?) Miért gondoltam, hogy velem majd kivételt tesznek? (tényleg, mit hittem?) Miért nem fogadtam el a könyvtárosok tájékoztatását? (tényleg, mi történt velem???) Neki ne jöjjek a kutatással, mert ő is kutató. Ja hogy német szótár kellene, meg ukrán nyelvkönyv? Hát bizony, nyelvtudás nélkül itt nem sokra megy. És még esténként is olvasni akar? Szépirodalmat? Maga?

És akkor történt az, hogy ott álltunk a könyvtárban, tőlem karnyújtásnyira a vágyott szótárak, meg Kosztolányi, Esterházy és Polcz Alaine, és közölték velem, hogy ha otthon szeretnék olvasni talán fáradjak le a sarki könyvesboltba.

Hirtelen heves honvágy fogott el.