Uszoda

Már a határtól idefele jövet megtudtam, hogy van itt egy ötvenméteres uszoda. Az ekkora medence Pesten is ritka, ahol van, ott meg általában pólósok labdáznak benne a nem tudom hányadik olimpiai arany reményében. Vidéken meg inkább csak látványterven láttak úszót ötvenméteres medencében. A helyi különlegesség értelemszerűen felkeltette az érdeklődésemet, és egyik reggel kedvenc válltáskámba bedobtam az úszószerelésem és egy kis kék törülközőt, hogy a levéltár előtt még úszhassak egyet, ahogy azt Pesten megszoktam.

A medence valóban ötvenméteres, sőt a műugrók miatt legalább négy méter mély. Mivel azonban ide is jutott a Kárpát-medence kimeríthetetlen termálvíz-készletéből, inkább ezzel töltötték fel, az úszósávokat is megszüntették és a műugrósáncot is elbontották A széles barna víztükör szélein pöttyöződő emberfejekből világos, hogy ide ma már nem úszni, hanem áztatódni járnak a helyiek. Úszósapkában és úszószemüveggel következésképpen elég bizarr látványt nyújtottam a medence szélén.

Megfigyeltem, hogy az ember hajlamos lassan reagálni a váratlan helyzetekre. Meg hát nehéz is eldönteni hol a határ az elvtelen önfeladás és a szükségszerű alkalmazkodás között. Némi hezitálás után úgy véltem, az úszósapkáról ebben a helyzetben lemondhatok, de mivel én úszni jöttem, a szemüveg marad.

Lendületes mellúszással indítok. Hely van bőven, a tempó is kényelmes. Mégis érzem, hogy valamit rosszul csinálok. Az első forduló után pedig már biztos is vagyok benne, amikor meglátom az úszómester gyanakvó és feszült alakját. Szerencsém, hogy a vidéki úszómesterek, háromszor is meggondolják, hogy akcióba lépjenek-e, így van időm, hogy szemüvegemet a homlokomra tolva jelezzem, csak viccelek, tudok én rendesen is úszni. Ezután vagy háromnegyed órát lebegek ide-oda a medencében, ahogy a többiek.

Úszás után várt az igazi meglepetés. A zuhanyzó előtt, ahol letettem kis kék törülközőmet, annak csak hűlt helyét találtam. Azaz voltak ott mindenféle színű és méretű törülközők, de kicsik és kékek egyáltalán nem. Mondom a takarítónak, mi történt, de csak széttárja a kezét. Panaszolom a kulcsos néninek, de csak széttárja a kezét, bár ő mindezt ukránul teszi, ami ebben a helyzetben az együttérzés illúzióját kelti, főleg, hogy nem értem.

Ezek szerint, errefelé ez normális. A ruhám szerencsére még megvan, úgyhogy nincs jobb ötletem, kimegyek a szabadba, megszáradni. Elég hideg van, ezért járkálok fel-alá a medence szélén. Ezzel a teljesen értelmetlennek látszó viselkedéssel ismét kivívom az úszómester gyanakvását. Mindenki látja, hogy nem vagyok idevalósi. Eltelik vagy negyed óra, lassan száradok. Ekkor váratlanul mellém lép az egyik jegyszedő és megkérdezi, csak úgy barátilag, mert itt ilyen barátságosak az emberek, hogy hogy tetszik az uszoda. Mondom (barátilag), kiváló a hely, csak valaki elvitte a törülközőmet. Á, mondja az lehetetlen. Mondom, nem, én nem hiszem, hogy lehetetlen, mert láttam a hűlt helyét. Nem, nem, menjünk be és nézzük meg újra. Jó, menjünk.

Azt mondja, nézzek körül, biztosan nincs meg? Gyerekkori emlékek tőrnek rám, így könnyen játszom a szerepem, körülnézek. Az egyik, a faltól kissé elhúzott pad mögött, a földön, ott hever a kék törülköző. Boldogan, megtalálom, ahogy kell.

A jegyszedő is elégedett. Jelentőségteljesen rázza meg a kezem és mintha kacsintana is miközben azt mondja, segítsünk egymásnak, nem igaz? Valaki, mintha azt súgná, hogy ilyenkor kell egy 20 grivnyásat észrevétlenül a kezébe csúsztatni, de mivel egy szál fürdőgatyában állok ott, ez kivitelezhetetlennek tűnik. Valami nem stimmel. Talán majd inkább kifelé menet. Már elfelejtettem, hogyan is kell ezt csinálni. Egy frászt, valójában sohasem tudtam.

Másnap már nem viszek se sapkát, se szemüveget, sőt táskát se, csak egy nejlonszatyrot. Korán érek oda. Az uszoda előtt várunk a nyitásra. Kezünkben nejlonszatyor.