Nemzet

Túl vagyok az utolsó csengetésen, ami a ballagás itteni szovjetesített neve és a gyanúsan hasonló eredetű Jövőnk a gyermekünk című családi programon és ma már a Nemzeti Összetartozás Napjára készülünk.

Ezt itt, ahogy odaát is, Nagy Magyarországos plakátokon hirdetik, itt sem titok, hogy nem a nemzet, hanem a terület összetartozását ünnepeljük. Errefelé több a magyar, de azért Nagy Magyarország úgy általában nem divat, inkább csak álmodnak róla, reggelinél egymás közt még szóba kerül, de aztán jön a munka, elfelejtik, ahogy az álmokkal már csak lenni szokott.

Magyarország azonban több mint álom, minta és példakép, főleg azért, mert ott magyarnak lenni állapot, nem pedig harc. Ezt talán itt így nem mondanák, de így érzik. Nyilván azért mert nem baloldaliak és nem is liberálisok. És nem is zöldek. Legalábbis nem Magyarországon.

A magyar identitás itt két mítoszból táplálkozik. Az egyik egyfajta kultúrfölény érzése, amely szerint minden, ami szép és jó a magyar időkből származik, vagyis 1918 előttről, esetleg 1938-1944 közöttről, amikor errefelé ismét Magyarország volt. Ebből következően – sajnos – a csehszlovák időkben (1918-1938) épült modern házakat itt már nem értik, valamilyen szovjet terminológia szerint konstruktivistának mondják és megmosolyogják őket. A másik Közép-Európa jól ismert mítosza, a toleráns, soknemzetiségű, -vallású és -nyelvű kultúra, amelyben békében (pax hungarica) és egymást tisztelve éltek egymás mellett a népek, nyelvek, vallások.

Ahogy Erdélyben, itt is a betelepülő a fő ellenség. „Napkeletről,” a Kárpátokon túlról érkezik, nem tud és nem is tanul meg magyarul (sőt többnyire oroszul beszél), szemben azzal, aki itt nőtt fel. Csak, jönnek, jönnek napkeletről és ahogy sokasodnak, úgy számolják fel azt a mitikus magyar dominanciájú kultúrát, amit itt érthetően fájó veszteségként élnek meg. Változnak a házak, a kerítések, a templomok, a sírkövek. Az átalakulás szimbólumok körül sűrűsődik. Feliratok, szobrok, emlékművek körül. Ismerős?

Volt itt régen egy Magyar Királyi Törvényszék, ma főiskola, homlokzatán ott díszeleg a régi felirat a nagy magyar címer körül. Állítólag Magyarország azzal a feltétellel vállalta a felújítást, hogy mindent eredeti állapotban állítanak helyre, az ukránok meg nem sejtették, hogy akkor címer is lesz. Kossuth szobra 1944-ben úgy menekült meg a Vörös Hadsereg pusztító ösztönétől, hogy azt állították róla, ő az a magyar, aki már 1848-ban is a németek (=osztrákok) ellen harcolt. Kurucos cselvetés és a felsőbbrendűség érzése. Itt ez ad erőt.

Magyarország pedig innen (és a Hír TV-ben) nézve éppen ezt jelenti, a felsőbbrendűséget, az államszervező képességet. Itt nincs állam, csak harácsoló rendőrök és hivatalnokok maradtak. A káosz szélén álló Ukrajnához képest Magyarország egy erős és gazdag ország, amelyben rend van, az emberek jól élnek és a kormány, élén Orbán Viktorral megvédi a magyarok érdekeit bárhol és bármelyek is legyenek azok. Putyin is valami hasonlót jelent, erőszakos, de sikeres, vagyis igaza van. Magyarországtól is ki titkon, ki nyíltan, ezt várja.

Így aztán nehéz pillanat, amikor a magyarországi politika kerül szóba. Az pedig mindig szóba kerül.

Megpróbáltam. De hiába meséltem ilyen meg olyan mutyikról, korrupcióról meg hatalommániáról, egyszerűen nem értették. Pontosabban arra jutottak, hogy akkor a Jobbik, mert Morvai Krisztina megvédi a magyar földet. Emlékszem egyszer késő éjszaka megpróbáltam felállítani egy a járdán fekvő részeget. Elég súlyos egy ember volt, végül annyit sikerült elérnem, hogy felült a padkára, a lábait kinyújtva pihentette az úttesten, mindezt egy kivilágítatlan farkasréti kanyarban. Innentől nem mozdult. Addig csak szunyókált békésen, most már életveszélyben volt.

Szóval nem igazán értjük egymást. Pedig, ha jobban belegondolok, velem is csak az történik, mint velük. Élek, felnőttem egy országban, amelynek kultúráját újabban marslakók írják újra. Először csak kevesen voltak, aztán egyre sokasodtak. Most már szobrokat állítanak, amelyekkel képtelen vagyok azonosulni, szabályokat és normákat állapítanak meg, amelyek nem a sajátjaim és nem is akarom elfogadni őket. Európa agóniáját hirdetik és a liberális demokrácia zsákutcáját hangoztatják, de én képtelen vagyok agóniát meg zsákutcát látni. Sőt még problémákat se látok, csak kihívásokat.

Szóval nem értjük egymást. De megértem őket. Igazuk van. Nem vitatkozom velük, inkább hallgatok. Kosztolányi egyik novellájában Esti Kornél egy éjszakán át beszélget a bolgár kalauzzal, anélkül hogy tudna bolgárul. Mindössze három szót ismer. Cigarettát? – indítja a beszélgetést, majd az igeneket és nemeket némi empátiával váltogatva egész éjszaka sikerül fenntartania a látszatot, hogy ő is bolgár, nem idegen.

Sokszor mondják jelentőségteljes, mégis kissé keserű hangsúllyal, hogy a határon túliak mentik majd meg a magyarságot. Így lesz. Hiszen példát mutatnak, hogyan kell a napkeletiek vagy marslakók között is megőrizni az identitásunkat. 

Ezért az igeneket és nemeket némi empátiával váltogatva inkább csak hallgatom, mit mondanak.