Bucsú

Errefelé elég sokan koldulnak. Megszokott dolog, hogy a parkban vagy a kocsma teraszán pénzt kérnek azok, akik erre rászorulnak. Néha előfordul, hogy a pincér elhajtja az ilyen kéregetőket, de nem jellemző, a parkban pedig, mivel parkőr errefelé nincs, mint ahogy kerítése sincs a parkoknak, hiába is várnánk ilyen segítséget. Nincs is rá szükség. Hiszen akkor a koldus nem kapná meg, amit kér. Errefelé pedig többnyire megkapja.

Ez az odaátról nézve megütközésre okot adó gyakorlat talán a kisvárosi hangulatból következik, de odaát nem ilyen a kisváros, tudjuk, s így más magyarázata kell, legyen. Amint az nyilván közismert, réges-régen, amikor még az európai emberek fallal körülvett városokban éltek, koldusnak lenni viszonylag kiegyensúlyozott életet jelentett, hiszen többnyire úgy vélték, a kéregetőnek adott alamizsna hozzásegíthet a túlvilági üdvözüléshez. Meg hát akkoriban még előfordult az is, hogy maga Krisztus bújt szakadt gúnyába, őt meg elég rizikós lett volna elhajtani. Aztán jött a humanizmus, meg a felvilágosodás  – Krisztus azóta nem is rejtőzik a koldusok közé – és a bölcs filozófusok kiokoskodták, hogy koldusnak lenni nem jó, mert hát miféle világ az, ahol egyesek nyomorognak, piszkosan és betegségben élnek. Elkezdték hát őket a helyes életre nevelni, és hol erőszakkal, hol szépszóval megtanítani őket arra, hogy koldulni helytelen, dolgozni kellene inkább, mert hát rendnek kell lenni mindenhol. Aztán, mint tudjuk, a filozófusok tovább okoskodtak és már nemcsak a koldusokat szoktatták a rendre, hanem minket is, nehogy alamizsnát adjunk.

Errefelé nincs még rend, bár igény az talán már itt is van rá, ha nem is széles körben. A cigaretta szabadáras és mindenhol kapható, a kocsmában játékgépek várják a betérőt. A nyugtát nemigen ismerik, számláról a legtöbb helyen nem is hallottak. A taxi bemondásra megy, az árat a piac szabályozza (következésképpen taxit fogni ott kell, ahol egyszerre több autó várakozik), a biztonsági övet pedig nem kell bekötni. Bukósisak nélkül is lehet motorozni. Az úttesten ott megyünk át, ahol a zebrát sejtjük, vagyis, ahol kedvünk tartja. És a szemetet nem a kukába dobjuk, mert minek cipeljük feleslegesen bárhová. Mi itt együtt élünk a környezetünkkel, s a szemetünk is velünk, mert ez így természetes. Olyan nyelven válaszolunk, amelyiken megszólítanak, még akkor is, ha csak törve beszéljük, szabálytalanul. Egy nagy család vagyunk, ha együtt utazunk, összehúzzuk magunkat, mert errefelé még kis helyen is elfér a sok jó ember. És ha a gyerek sír, akkor az asszony nem ad cumit a szájába, hanem letolja az ingét, csecsre teszi és úgy megyünk tovább, mezítláb persze, mert minek a cipőt koptatni.

Errefelé szeretjük ezeket a megbotránkoztató és szabálytalan dolgokat, itt még normális, ami nem normális és nem is értjük, odaát miért rajongtok úgy a rendért. Nézünk benneteket, ahogy összegyűltök a nemzeti ünnepen és szónokoltok a szabadságról, aztán hazafelé menet az autótok sípszavára biztonsági övet köttök magatokra. Bukósisakban motoroztok és a zebrán jártok, a csecsemők száját meg cumival tömitek. A városaitokban kerítések közé zárjátok a természetet és a gyerekeiteket. Kerülitek a tömegközlekedést és inkább egyedül autóztok vagy kerékpároztok, mert azt hiszitek, attól vagytok szabadok, hogy nem kell másokhoz alkalmazkodnotok. Irtóztok a koldusok látványától, és száműzitek őket, mert a rendetlenséget juttatják eszetekbe.

Mi itt szeretjük a koldusainkat. És szeretünk szabadon élni a rendetlenségben. Van még egy kis időnk, amíg Európa ideér.

Háború

Az orosz televíziók hírműsoraiból nyilván mindenki értesült már róla, hogy a maláj gépet az ukrán légierő lőtte le előre megfontolt szándékkal, hogy aztán az egészet a Donbasz függetlenségéért küzdő szabadságharcosokra kenje és így szerezze meg a Nyugat támogatását a velük való végső leszámoláshoz.

Annyi bizonyos, hogy ez a háború két fronton zajlik, az egyik ide nagyon távol van, a másik viszont nagyon közel van mindenkihez. Donyec és Luhanszk, az a két tartomány, ahol a harcok folynak nagyjából olyan messze van Budapesttől, mint Párizs. Ide talán már kicsit közelebb van, de a háború körülbelül annyira befolyásolja az életet errefelé, mint amennyire a párizsi külvárosok lázadásai a budapesti éjszakai életet. Nyár van, így itt is mindenki nyaral, errefelé sok a termálfürdő, így a turista is. A különbség annyi, hogy ide néha hazaküldenek egy-egy holttestet. A harcokban elesett ukrán katonákat a hősöknek kijáró tisztelettel és méltósággal temetik el.

Ez a háború amúgy elég különös fajta. Nem övezi lelkesedés egyik oldalon sem, mégis folyik. Az emberek passzívan figyelik az eseményeket. Bár a tűzvonalban szerződéses katonák harcolnak,  tart a behívástól, így újabban inkább kerülik a postást. Errefelé különösen. Ukrajna nagy részén, délen és keleten oroszul beszélnek, de többnyire ukránul éreznek és ők is kevés szimpátiát mutatnak az elszakadás háborús hívei iránt. Állítólag volt egyszer egy kutya (собака) – ebből errefelé elég sok kószál az utcákon, ami mindenképpen a történet hitelessége mellett szól –, aki megelégelte az ukrajnai savanyú életet és a határon átszökött Oroszországba. Pár nap múlva azonban vissza is jött, mert rövid tájékozódás után arra a megállapításra jutott, hogy ott ugyanaz a nyomor van, de itt legalább ugatni lehet.

A szeparatisták a helyi jelentkezők viszonylag mérsékelt száma miatt kénytelenek kívülről erősíteni soraikat. Oroszországra számíthatnak, ez egyértelmű, de állítólag máshonnan is jönnek, a körükben feltűnően divatosnak számító csuklya arra biztosan alkalmas, hogy a kaukázusi emberek jellemző arcvonásait eltakarja. Az elfoglalt ukrán katonai bázisok és az Oroszországból érkező fegyver- és lőszerutánpótlás révén elég jól felszereltek, így nem csoda, hogy annyira belejöttek a repülőgépek és helikopterek lelövésébe – az ukrán légierő több, mint tíz gépet vesztett az elmúlt hónapokban –, hogy már csak egy 10 000 méteren repülő gép lelövését érezték igazi kihívásnak.

A háború azonban nem annyira a légtérben, mint inkább a városokban zajlik. Vagyis a szeparatisták elfoglalnak pár épületet egy városban, ellenőrzik a ki- és bemenő utakat, és innen aknavetőkkel lövik az ukrán hadsereg állásait, néha portyáznak kicsit, vagyis a harci szellem ébrentartása céljából megtámadnak egy repülőteret vagy egy határállomást. Az élet mindeközben nem áll meg, az emberek munkába járnak, legalábbis, amíg van víz, áram és élelmiszer vagy nem csapódik be mellettük egy gránát. Városi gerillaháború ez, bár itt a történelmi okok miatt ezt inkább partizánok vívják. Azt meg egy magyar baka is tudja, hogy a partizánok, arrafelé milyen veszélyesek.

Az a bizonyos másik háború a médiában zajlik. Az orosz média Magyarországon nem ismeretlen módon hajt végre dezinformációs hadműveleteket, különösen szeretik az ukránok kegyetlenkedéseiről szóló rémtörténeteket. Nemrégiben az a teljesen valótlan hír is szerepelhetett egy orosz hírcsatornán, hogy a két hete a szeparatistáktól visszafoglalt Szlovjanszkban az ukrán Nemzeti Gárda katonái keresztre feszítettek egy hat éves kisfiút. Hasonló offenzíva indult meg a maláj gép lelövése után is. Az ukránok pedig nyíltan vállalják, elmondják, nyilatkozzák, hogy az információs fronton is felveszik a harcot. Engem személyesen a miniszterelnök figyelmeztetett a tévéből, hogy ne higgyek az orosz propagandának. Ukrán oldalon a kezdeti botlások után nagyon ügyelnek a hadsereg imázsára. Az első hónapokban az interneten terjedő lerobbant ukrán tankok és gyengén felszerelt, megfutamodó katonák képeit immár egy egységesen felszerelt, határozott hadsereg képei váltották fel. Ők vonultak be Szlovjanszkba, tűzték ki az ukrán lobogót és osztottak élelmiszert a heteken át ostromlott város lakóinak. A maláj gép lelövését követően három napos gyászt hirdettek az országban, a középületeken fekete zászlók, és a hétvégén elmaradtak a koncertek.

Hogy mindennek, mikor lesz vége, azt csak egyvalaki tudja. Ott, a Kremlben.

Multikulti

Szót kell még ejteni a nyelvi nehézségekről, illetve azok hiányáról. Errefelé inkább az utóbbi a jellemző, ugyanis a város fele magyar, és háromnegyede tud magyarul. Következésképpen, aki csak idáig jön, annak a cirill betűkkel sem kell megbarátkoznia, mert minden ki van írva magyarul is.

Egy nem nemzeti hangolású értelmiségi számára, aki ráadásul még a 90-es évek multikulturális paradigmáján nőtt fel, szívet melengető az errefelé uralkodó nyelvi tolerancia. Az emberek többsége három nyelven beszél, értem ezalatt a magyart, az ukránt és az oroszt. A vásárló diktál, tehát ha bemegyünk egy boltba és magyarul szólunk, magyarul, ha oroszul szólunk, oroszul fognak válaszolni. A helyi kocsmák közönsége pedig többnyire azt a nyelvet beszéli, amelyen jobban tudja kifejezni magát, vagyis a gyakorlatban egy magyar kérdésre ukránul felelnek és viszont.

A multikulturalizmussal járó elkényelmesedés akkor válik hátrányunkra, ha elhagyjuk a magyarok is lakta vidéket. Ahogy távolodunk a határtól és a falvaktól és közeledünk a Kárpátok hegyeihez, úgy fogyatkozik az emberek magyar tudása, amely a bércek között már egy-egy szóra, illetve számra olvad, de a hegyi ember bőkezűségéhez híven, ezt a keveset is önzetlenül osztják meg velünk. Lehet próbálkozni angolul is, de teljesen felesleges.

A közlekedő nyelv errefelé az orosz – lenne. Úgyhogy jobb híján, mintegy hárításként a rendszerváltás ellen fordíthatjuk haragunkat, amely a nyugati orientáció bűvöletében a gimnáziumi oroszórák elszabotálására biztatott minket. Idővel persze sok minden felsejlik a homályból, így például kiélezett helyzetben a hotelrecepción eszünkbe juthat, hogy a szobát, собака, mintha így mondanák, hiszen a hangzása is hasonló, következésképpen a я хачу собаку – mert még a nőnemű főnevek ragozásról is beugranak bizonyos emlékek – olyasmit jelenthet, hogy szobát akarok. Idővel a szállásajánlatokat olvasgatva persze rájövünk, hogy a szobát errefelé inkább úgy mondják, кімната, így helyesebb ezt használni, már csak azért is, mert ez nem ukrán sajátosság, oroszul is hasonlóan hangzik és ekkor persze már egy kép is felsejlik az orosztankönyvből, amelyen a собака szó fölé egy kutyát rajzoltak.

Pár mondatot mindig érdemes megtanulni az adott ország nyelvén, már csak azért is, hogy a további kérdéseket elháríthassuk. Ilyen mondat lehet, hogy nem értek ukránul. A fent már jelzett nyelvi tolerancia miatt azonban ezzel könnyen befürödhetünk. Ha ugyanis oroszul mondjuk, hogy не понимаю по украински, könnyen azt hihetik, hogy orosz nacionalisták vagyunk, akik nem hajlandók ukránul beszélni, s ezért a kérdést a kedvünkért némileg tisztább hangzással – nyilván oroszul – megismétlik. Ilyenkor – hiába érzünk némi kényszert, hogy a helyzetből elegánsan, mintegy európai módon menekedjünk – legegyszerűbb, ha egy legyintéssel faképnél hagyjuk a kérdezőt. Ez errefelé nem számít akkora udvariatlanságnak, mint várnánk.

Neveltetésünk miatt más helyzetekben is érezhetünk bizonyos késztetést, hogy mondanivalónkat körülményesen és udvariasan fogalmazzuk meg. Idegen nyelvű országban azonban hamar rájövünk, hogy a nyelv tele van felesleges sallangokkal. Mert hát a buszpályaudvaron vagy a buszon, mi mást is akarhatnánk venni, mint jegyet, s ezt teljesen felesleges hangsúlyozni, elég ha bemondjuk a célállomást, ezután nyilván az a kérdés következik, hiszen semmilyen más kérdésnek nincs relevanciája ebben a helyzetben, hogy hány jegyet szeretnénk. Lényegében persze ez is csak biztonsági kérdés, mert ha egyedül állunk a pénztárnál vagy a buszon és nem adtunk egyértelmű jelzést arra vonatkozóan, hogy több jegyet szeretnénk, nyilván csak egyet akarunk. Az ár megértésével már lehetnek gondjaink, de mivel azt rányomtatják a jegyre, akár ki is leshetjük, s így abban a hitben távozhatunk a pénztártól, hogy az eladóval elhitettük: világ életünkben itt éltünk. Nagyjából hasonlóan járhatunk el a kávéházban is, ahol a kávé szó kissé torzított kiejtésével álcázhatjuk magunkat, de a kisebb odafigyelést jelentő espresso használatával attól is megkímélhetjük magunkat, hogy visszakérdezzenek, kicsi avagy nagy kávét gondoltunk-e fogyasztani.

Nehézségeink akkor támadnak, ha speciális kéréseink vannak. Például ha a buszpályaudvaron számlát szeretnénk névre és címre kiállítva. Elvben a fenti logika itt is működhetne, hiszen – gondolhatnánk – ha valaki fizetés előtt odacsúsztat egy cetlit, amelyen jól olvashatóan egy név és egy cím szerepel, mi mást szerethetne, mint számlát kapni. Itt azonban már kiütköznek a kulturális különbségek. Errefelé ugyanis a számlát nem nagyon ismerik, s így pillanatokon belül azt vesszük észre, hogy készségesen keresik nekünk a következő budapesti járatot. Innen már teljesen lehetetlen visszatérni eredeti céljainkhoz, mert tiltakozásunk csak egyre hosszabb és egyre hangosabb ukrán nyelvű monológokhoz vezet, mintegy azt az érzést keltve bennünk, hogy nem külföldiek, hanem süketek vagy gyengeelméjűek vagyunk. Ilyenkor, a legjobb, amit tehetünk, hogy egy fölényes legyintéssel gyorsan elsietünk egy presszóba és flegmán, torzított kiejtéssel kérünk egy kávét.

Utazás

Errefelé az utazás számít igazi kihívásnak. Persze nem autós kirándulásra gondolok. Autóval közlekedni itt olyan, mint úszógumival úszni. Ott vagyunk a vízben, persze, de semmit nem tudunk meg annak igazi erejéről és veszélyeiről. Egy autós túrán az egyetlen interakció – na jó, az előzésen és a kereszteződéseken kívül – a rendőr lehet, aki pénzt kér tőlünk. Itt ugyanis nem tiltották el a koldusokat az élettől, mint odaát, hanem – jóval humánusabban – egyenruhát adtak rájuk és kiállították őket az utakra. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, mindenképpen mérlegeljük, hogy nem magának gyűjt, hanem a feletteseinek, azaz a koldusmaffiának, s neki jó ha 10 % marad, az összegre tehát így érdemes alkudni. De persze lehet, ez csak városi legenda. Annyi biztos, hogy én nem utaztam autóval, így rendőrt is csak a sétálóutcában láttam, ott meg nincsenek autók, szóval lehet, hogy vannak, akik korábban mással foglalkoztak. Ők talán egyszerű járókelők voltak.

Nagyobb távolságokra vonattal érdemes utazni. Vagy legalábbis így lenne logikus, de itt semmi sem logikus. Van például egy vasútvonal innen dél felé egészen Csernovitzig, ami a Kárpátokon túl van, egy nem túl távoli, annál varázslatosabb Bukovina nevű tartományban. Ez a vonal még akkor épült, amikor az itt élő népek az Osztrák-Magyar Monarchia boldog polgárai voltak. Amint az köztudott, Trianonban a határokat a vasútvonalak miatt húzták meg ott, ahol, de az északi román határ esetében valami zűr lehetett, mert ez a vasútvonal most ide-oda kanyarog Románia és Ukrajna között. De csak a vonal, mert vonat az nem kanyarog rajta, hiszen akkor negyedóránként kellene határ- és vámellenőrzést tartani a schengeni protokoll szerint.

Másfelé azért jár a vonat. Lembergbe például. Itteni ismerőseim a közvetlen éjszakai járatot ajánlották, amely 8 óra alatt tesz meg 300 km-t. Sebaj, gondoltam, majd alszom. Emlékeimben úgy élt, hogy jó dolog reggel megérkezni egy városba, és ebben nem is csalatkoztam. Persze hálókocsi már nem volt, mert arra egy héttel korábban kell megváltani a jegyet, így maradt az obsij, vagyis a kabinos megoldás helyjegy nélkül. Nem ijedtem meg, mert ülve eltöltött éjszakáról is voltak emlékeim még a boldog 90-es évekből, ráadásul ez mindösszesen 22 grivnya volt, azaz nagyjából 450 frt. Ekkora távolságra még akkor is megéri, ha fel se szállok a vonatra. Ezen főleg azután gondolkoztam el, hogy itteni ismerőseim jókat nevetve mindenféle rémtörténetekkel traktáltak tyúkokról, lábszagról és tolvajokról.

Magyar – vagy mondjuk inkább, bátran: európai – középosztályi perspektívámból az itten vasúti utazás valóban meglehetősen kellemetlen. Egyrészt itt van mindjárt a sebesség. Széchenyi utazhatott ilyen gyorsasággal, amikor kipróbálta a gözmozdonyt Angliában. Ő persze őrjöngött, hogy micsoda száguldás, de azóta nagyot változott a világ, legalábbis én korábban már felfedeztem erre utaló jeleket. Aztán a vagonok belseje szűk és sötét, szellőzés nincs és hangsúlyos emberszag uralkodik. Ami azonban nekem kellemetlen és feszélyző, az az ittenieknek teljesen természetes. Mikor egyetemre kezdtem járni, még odaát is kabinos vagonok közlekedtek és a vonattal együtt indult a beszélgetés is. Aztán megjelent az intercityt és megölte a beszélgetéseket a vonaton. Legalábbis az idegenek között. Itt még a régi világ van, a hosszú úton cserélődnek az emberek, de a beszélgetés nem szakad meg. Aztán beesteledik, elmúlik éjfél, lehajtják az ágyakat, leveszik a cipőjüket és a zoknijukat és lefekszenek, mintha otthon lennének. Ez nem kupé, ezek nyitott kabinok, inkább csak boxok és ágyak vannak a folyosón is, szóval az egész olyan mint egy hatalmas dormitory. Persze nem mindenkinek jut saját külön hely, így az új barátok együtt alszanak, fejtől-lábtól, mint ha testvérek lennének. Csak én alszom el nehezen, mert engem még az is irritál, hogy fölöttem horkol egy idegen.

A buszokkal hetekig próbáltam szemezni az utcán, de nem volt sikerem, csak nem mosolyogtak vissza. Ungvárra vagy Mizsgirjébe azonban máshogy nem lehet eljutni, így a kedvezőtlen jelek ellenére végül bepróbálkoztam. Látni itt Ikarust is – sajátos, összetéveszthetetlen motorzúgás, gyermekkorom hangja – de a helyközi járatok midibuszok, mint Pesten a várbusz. A közösségi élet itt is virágzik, de ekkora tömegben nem is lehet másképp. Itt még az a régi világ van, hogy senkit nem kényszerítenek, hogy legyen nála apró. Aki felszáll fizet, ha a sofőr nem tud visszaadni, az utas leül egy helyre és amikor a sofőr – persze már menetközben – összeszedte-kiszámolta a visszajárót, az szépen egyik kézből a másikba vándorolva jut el az utashoz, akinek jár.

Nekem halvány emlékeim még vannak arról, milyen volt odaát helyközi járaton utazni nyáron, amikor még nem volt légkondi a buszokon. Valamiért csak vékony kis felső ablakok voltak, s ha szerencsénk volt és működtek, akkor azokon át csapott be a friss menetszél enyhítendő a busz belsejében gyorsan kialakuló elviselhetetlen, fullasztó hőséget. Itt még ez a régi világ van azzal a különbséggel, hogy a vékony kis ablakokat nem nyitják ki. Legalábbis a helyiek. Civilizációs fölényem engem persze felhatalmazott, hogy a nők és gyerekek védelmében megtegyem ezt a lépést és levegőhöz juttassam a busz fuldokló-haldokló utasait, de elfelejtettem, hogy a rabszolgák nem mindig akarnak felszabadítva lenni. Épp a nők és a gyerekek védelmében csukatták be velem az ablakot, mert a huzat ebben a kultúrában sokkal veszélyesebb, mint a nyomott levegő. Ezzel együtt (vagy éppen ezért) a busz is olcsó és lassú, de a buszvezető bárhol megáll, ahol kérik. Persze a kijelölt megállókat is csak a tábla különbözteti meg az alkalmiaktól.

Távol Európától.

Csúcstámadás

Kárpátalja neve azt sugallja, hogy ez a terület a Kárpátok alatt, mintegy előterében terül el, ez azonban félrevezetés, mert nagy részét maga a Kárpátok foglalja el. Mivel a költővel szemben én mindenkor nemcsak csodálattal, hanem kíváncsisággal is tekintettem a magas hegyekre, egyértelmű volt, hogy itt-tartózkodásom nem múlhat el anélkül, hogy belevessem magam a Kárpátok fenyveseibe.

Egy itteni ismerősöm ajánlotta a Szineviri-tavat. Vettem hát egy térképet, amely kiváló turistautakat és 1500 méter magas hegyeket ígért a környéken, így minden szempontból megfelelő célpontnak ígérkezett.

A mászáshoz szükséges időt a teljesen ismeretlen terepen nem tudtam megbecsülni, így mivel semmiképpen sem akartam a hegyen éjszakázni, a minél korábbi indulás mellett döntöttem. A tóhoz közeli motelben aludtam, fél 6-kor keltem és 6-kor már teljes menetfelszerelésben álltam az úton. Lényegében ugyanekkor el is indultam. A tavat gyorsan elértem, semmiben sem különbözött bármilyen hegyi tótól, de én tudtam, hogy fél óra gyaloglás után, az ember még nem is várhat semmilyen csodát, ahhoz többet kell küzdeni. A csúcson vár majd az igazi látvány.

Nem mondhatnám, hogy túrafelszerelésben vágtam neki a hegynek, de azért volt egy kényelmes cipőm, volt nálam pulóver, váltóruha és persze esődzseki, mert legjobban az esőtől féltem. Azt ugyanis tudtam, hogy ha elázok, elég kellemetlen lesz az út hátralévő része. Éppen ezért választottam gondos tervezéssel olyan napot, amikor az előrejelzés szerint nem esik az eső. Nem is volt semmi baj, amíg az erdőben gyalogoltam. Aztán elértem az első havasi legelőt: friss sárgás-zöld fű, a háttérben a kötelező kisablakos, erősen döntött tetejű sötét faház, mögötte meredek, haragoszöld fenyőerdő. Tehenek ugyan nem voltak, ami kis mértékben hiteltelenítette a látványt, de nem ez volt a legnagyobb baj. Én, aki a középmagas hegyek magyar tölgyerdőiben nevelődtem, nem sejtettem, hogy a Kárpátok mezein, akkor is vizes minden, ha éppen nem esik az eső, különösen, ha a túrázó a Nappal együtt érkezik meg. Combközépig érő virágos zöld mezőben gyalogolni, nagyjából addig romantikus, amíg derékig vizes nem lesz az ember, utána már inkább visszafordulna tévézni. Ettől azonban visszatartott, hogy akkor ismét át kellet volna vágnom a nyálkás fűtengeren. Szerencsére újabb és hosszú erdős szakasz következett. Kellemetlen volt azonban, hogy valamiért nem lankás szerpentin vezetett fel a csúcsra. Ezt az útvonalat láthatóan légvonalban és térképen húzta meg valaki, vagyis elég meredeken kaptattam fölfelé. Csendesen tűrtem a megpróbáltatást, egyrészt mert amúgy sem volt velem senki, másrészt mert tudtam, hogy a csúcsról feltáruló látvány, ahogy majd ott állok fent a hatalmas hegyek végeláthatatlan ölelésében minden szenvedésért kárpótol majd.

Azóta már tudom, hogy csak valamely katolikus tanítás félreértéséből táplálkozik az az elképzelésem, hogy a szenvedés és önsanyargatás valami jutalomhoz vezet. A szenvedés értelme csupán maga a szenvedés lehet, semmi más. Az Ozernáról, amelynek csúcsát 1495 méter tengerszint feletti magasságban értem el, nem hogy hegyek, de még azok a fenyők se nagyon látszottak, amelyeket éppen magam mögött hagytam. Az egész csúcsot és vele engem is felhő borította. Állni vizesen a ködben egy csúcson, nem különösebben szórakoztató, így nem is húztam az időt, inkább tovább indultam tovább. Újabb két óra a következő csúcs, előbb le a völgybe, majd újra fel 1500 méterre, de ott is ugyanez az adás. A látvány nem csodálatos, a helyzet azonban ijesztő. Bár nem tértem le a turistaútról, az, hogy nem látom, merre megyek, milyen hegyek vannak előttem és körülöttem, hogy milyen távolságra vannak az emberi települések enyhén szólva szokatlan érzés. Most már csak egy barna medve hiányzik.

Mivel medve sehol, csak legyek zümmögnek a ködben, inkább elindulok lefelé. Persze ebbe az irányba sem építettek rendes szerpentint. Rá kellett jönnöm, hogy ha a hegymenet szenvedés, akkor a lejtmenet maga a pokol. Eleinte persze még élvezem az ereszkedést, lendületből megyek, úgyhogy el is tévesztem a jelzést és mászhatok vissza vagy 100 méter szintet, de egy óra után már érzem a térdem. Az egész egyre kevésbé élvezetes, és egyre inkább fájdalmas. És nem elég, hogy sajog a térdem, már tölgyerdőben gyalogolok, amikor a nap is kisüt.

A költőnek volt igaza.

Idő

Mióta itt vagyok, több időm van. Az uszoda 8-kor nyit, a levéltár fél 9-kor. Reggelente mégis másfél órám van, hogy leússzak ezer métert, na jó, nyolcszázat. Az uszoda távolabb van a belvárostól, ahol lakom, és arrafelé már inkább ukránul beszélnek, következésképpen az időt is ukránul mérik. A levéltárban azonban magyarul és magyar idő szerint beszélnek. Így minden nap nyerek egy órát. Ezalatt úszom.

Persze mindennek ára van. Amikor 5-kor kijövök a levéltárból, nem sok időm marad, hogy a 6 órás zárás előtt még beérjek a sarki kisboltba. Tulajdonképpen semmi.

Ebben az időzavarban különösen féltem a lembergi utazástól, mert a vasúti menetrend az nem tréfa. Vagy legalábbis nem minden országban. Amint az nyilván köztudott, régen mindenhol a napóra által mutatott helyi idő szerint mértek, aztán megjelent a vasút és minden felborult. A menetrendet ugyanis nem lehet a helyi időkhöz igazítani, ezért aztán az indulási hely helyi idejét vették alapul. A masiniszta kapott egy órát a központtól és aszerint közlekedett. Mivel a 19. század liberális világában a piac uralkodott minden és mindenki felett, a vasúttársaságok, amelyekből egy országban több is volt, a székhelyük szerinti idő alapján állították össze a menetrendet, így aztán az Amerikai Egyesült Államokban például nem egy, hanem három-négy óra volt egy pályaudvaron. Mindenkinek csak arra kellett figyelnie, hogy az a vasúttársaság, amelyikkel utazik, melyik idő szerint indul. Ez elég egyszerű feladat volt, nyilván, így idővel inkább meg is szüntették és bevezették az időzónákat, először, csak a vasúti menetrendben, aztán már a mindennapi életben is és az egész világon. Azóta így élünk. Legalábbis a Föld nagy részén. De mint a fenti példák is mutatják, vannak még a civilizált világ elől elbújt helyek. Errefelé is ilyen.

Ez a különös világ állítólag 1945 után alakult ki, amikor ez a vidék a Szovjetunióhoz került. Először a moszkvai időt vezették be itt is, de ezt a helyiek nem kedvelték, mert előfordult, hogy csak este 11-kor kezdett sötétedni, reggel viszont a kakas csak 6-kor kukorékolt, amikor már rég kint kellett volna lenni a mezőn. Minden összezavarodott, és a tehenek sem tejeltek rendesen. Szóval végül felajánlották a Moszkva -1 órát, mint kompromisszumot, de a magyarok – és a velük együtt a függetlenségi paradigmán szocializálódott ruszinok – már csak olyanok, hogy nem engednek a 48-ból és nem szeretik a kompromisszumokat, tudjuk. Azt hiszem, a szovjetek azért nyugodtak bele ebbe a nyilvánvalóan lázadó gyakorlatba, mert úgy vélték, itt a határszélen ez kitűnő fegyver lehet az imperialista légideszantosokkal szemben. Akit ide dobtak le, az tutira megőrült. A biztonság kedvéért a főutcában felállítottak egy órát, amelynek az egyik oldala a közép-európai, a másik oldala a kelet-európai időt mutatja. Itt nem árt, ha nem felejtjük, miközben elhamarkodottan sietünk egy találkozóra, hogy az utcai óra olyan, mint az érem. Két oldala van.

Próbálva valamilyen logikus következtetést levonni az eddigi tapasztalataimból a lembergi vonathoz egy órával előbb kimentem. Helyes döntés volt, mert ugyanakkor értünk oda, én és a vonat. Aztán, amikor felszálltam, hamar rájöttem, hogy felesleges volt az aggodalom. Ez ugyanis egy virágszedő vonat volt, vagyis olyan lassan haladt, hogy gyalog is utolértem volna, ha esetleg lekésem az indulást. Idővel magyarázatot is találtam a sebességre. Lembergben már minden kihágástól mentes ukrán idő szerint mérnek, vagyis egy órával később van. Ez pedig csak úgy valósítható meg, ha a vonaton eltöltött minden óra kb. nyolc perccel hosszabb, mint egy vonaton kívüli óra, így a nyolc órás út alatt beérjük a lembergi időt. Eszmefuttatásaim végén azonban még mindig ugyanazokat a hegyeket láttam, mint induláskor, így kénytelen voltam belátni, jobb, ha inkább más gondolataiban merülök el. Mivel körülöttem mindenki ukránul beszélt, ami áthághatatlan akadályként tornyosult köztem és útitársaim gondolatai között, inkább elővettem egy könyvet.