Utazás

Errefelé az utazás számít igazi kihívásnak. Persze nem autós kirándulásra gondolok. Autóval közlekedni itt olyan, mint úszógumival úszni. Ott vagyunk a vízben, persze, de semmit nem tudunk meg annak igazi erejéről és veszélyeiről. Egy autós túrán az egyetlen interakció – na jó, az előzésen és a kereszteződéseken kívül – a rendőr lehet, aki pénzt kér tőlünk. Itt ugyanis nem tiltották el a koldusokat az élettől, mint odaát, hanem – jóval humánusabban – egyenruhát adtak rájuk és kiállították őket az utakra. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, mindenképpen mérlegeljük, hogy nem magának gyűjt, hanem a feletteseinek, azaz a koldusmaffiának, s neki jó ha 10 % marad, az összegre tehát így érdemes alkudni. De persze lehet, ez csak városi legenda. Annyi biztos, hogy én nem utaztam autóval, így rendőrt is csak a sétálóutcában láttam, ott meg nincsenek autók, szóval lehet, hogy vannak, akik korábban mással foglalkoztak. Ők talán egyszerű járókelők voltak.

Nagyobb távolságokra vonattal érdemes utazni. Vagy legalábbis így lenne logikus, de itt semmi sem logikus. Van például egy vasútvonal innen dél felé egészen Csernovitzig, ami a Kárpátokon túl van, egy nem túl távoli, annál varázslatosabb Bukovina nevű tartományban. Ez a vonal még akkor épült, amikor az itt élő népek az Osztrák-Magyar Monarchia boldog polgárai voltak. Amint az köztudott, Trianonban a határokat a vasútvonalak miatt húzták meg ott, ahol, de az északi román határ esetében valami zűr lehetett, mert ez a vasútvonal most ide-oda kanyarog Románia és Ukrajna között. De csak a vonal, mert vonat az nem kanyarog rajta, hiszen akkor negyedóránként kellene határ- és vámellenőrzést tartani a schengeni protokoll szerint.

Másfelé azért jár a vonat. Lembergbe például. Itteni ismerőseim a közvetlen éjszakai járatot ajánlották, amely 8 óra alatt tesz meg 300 km-t. Sebaj, gondoltam, majd alszom. Emlékeimben úgy élt, hogy jó dolog reggel megérkezni egy városba, és ebben nem is csalatkoztam. Persze hálókocsi már nem volt, mert arra egy héttel korábban kell megváltani a jegyet, így maradt az obsij, vagyis a kabinos megoldás helyjegy nélkül. Nem ijedtem meg, mert ülve eltöltött éjszakáról is voltak emlékeim még a boldog 90-es évekből, ráadásul ez mindösszesen 22 grivnya volt, azaz nagyjából 450 frt. Ekkora távolságra még akkor is megéri, ha fel se szállok a vonatra. Ezen főleg azután gondolkoztam el, hogy itteni ismerőseim jókat nevetve mindenféle rémtörténetekkel traktáltak tyúkokról, lábszagról és tolvajokról.

Magyar – vagy mondjuk inkább, bátran: európai – középosztályi perspektívámból az itten vasúti utazás valóban meglehetősen kellemetlen. Egyrészt itt van mindjárt a sebesség. Széchenyi utazhatott ilyen gyorsasággal, amikor kipróbálta a gözmozdonyt Angliában. Ő persze őrjöngött, hogy micsoda száguldás, de azóta nagyot változott a világ, legalábbis én korábban már felfedeztem erre utaló jeleket. Aztán a vagonok belseje szűk és sötét, szellőzés nincs és hangsúlyos emberszag uralkodik. Ami azonban nekem kellemetlen és feszélyző, az az ittenieknek teljesen természetes. Mikor egyetemre kezdtem járni, még odaát is kabinos vagonok közlekedtek és a vonattal együtt indult a beszélgetés is. Aztán megjelent az intercityt és megölte a beszélgetéseket a vonaton. Legalábbis az idegenek között. Itt még a régi világ van, a hosszú úton cserélődnek az emberek, de a beszélgetés nem szakad meg. Aztán beesteledik, elmúlik éjfél, lehajtják az ágyakat, leveszik a cipőjüket és a zoknijukat és lefekszenek, mintha otthon lennének. Ez nem kupé, ezek nyitott kabinok, inkább csak boxok és ágyak vannak a folyosón is, szóval az egész olyan mint egy hatalmas dormitory. Persze nem mindenkinek jut saját külön hely, így az új barátok együtt alszanak, fejtől-lábtól, mint ha testvérek lennének. Csak én alszom el nehezen, mert engem még az is irritál, hogy fölöttem horkol egy idegen.

A buszokkal hetekig próbáltam szemezni az utcán, de nem volt sikerem, csak nem mosolyogtak vissza. Ungvárra vagy Mizsgirjébe azonban máshogy nem lehet eljutni, így a kedvezőtlen jelek ellenére végül bepróbálkoztam. Látni itt Ikarust is – sajátos, összetéveszthetetlen motorzúgás, gyermekkorom hangja – de a helyközi járatok midibuszok, mint Pesten a várbusz. A közösségi élet itt is virágzik, de ekkora tömegben nem is lehet másképp. Itt még az a régi világ van, hogy senkit nem kényszerítenek, hogy legyen nála apró. Aki felszáll fizet, ha a sofőr nem tud visszaadni, az utas leül egy helyre és amikor a sofőr – persze már menetközben – összeszedte-kiszámolta a visszajárót, az szépen egyik kézből a másikba vándorolva jut el az utashoz, akinek jár.

Nekem halvány emlékeim még vannak arról, milyen volt odaát helyközi járaton utazni nyáron, amikor még nem volt légkondi a buszokon. Valamiért csak vékony kis felső ablakok voltak, s ha szerencsénk volt és működtek, akkor azokon át csapott be a friss menetszél enyhítendő a busz belsejében gyorsan kialakuló elviselhetetlen, fullasztó hőséget. Itt még ez a régi világ van azzal a különbséggel, hogy a vékony kis ablakokat nem nyitják ki. Legalábbis a helyiek. Civilizációs fölényem engem persze felhatalmazott, hogy a nők és gyerekek védelmében megtegyem ezt a lépést és levegőhöz juttassam a busz fuldokló-haldokló utasait, de elfelejtettem, hogy a rabszolgák nem mindig akarnak felszabadítva lenni. Épp a nők és a gyerekek védelmében csukatták be velem az ablakot, mert a huzat ebben a kultúrában sokkal veszélyesebb, mint a nyomott levegő. Ezzel együtt (vagy éppen ezért) a busz is olcsó és lassú, de a buszvezető bárhol megáll, ahol kérik. Persze a kijelölt megállókat is csak a tábla különbözteti meg az alkalmiaktól.

Távol Európától.