Háború

Az orosz televíziók hírműsoraiból nyilván mindenki értesült már róla, hogy a maláj gépet az ukrán légierő lőtte le előre megfontolt szándékkal, hogy aztán az egészet a Donbasz függetlenségéért küzdő szabadságharcosokra kenje és így szerezze meg a Nyugat támogatását a velük való végső leszámoláshoz.

Annyi bizonyos, hogy ez a háború két fronton zajlik, az egyik ide nagyon távol van, a másik viszont nagyon közel van mindenkihez. Donyec és Luhanszk, az a két tartomány, ahol a harcok folynak nagyjából olyan messze van Budapesttől, mint Párizs. Ide talán már kicsit közelebb van, de a háború körülbelül annyira befolyásolja az életet errefelé, mint amennyire a párizsi külvárosok lázadásai a budapesti éjszakai életet. Nyár van, így itt is mindenki nyaral, errefelé sok a termálfürdő, így a turista is. A különbség annyi, hogy ide néha hazaküldenek egy-egy holttestet. A harcokban elesett ukrán katonákat a hősöknek kijáró tisztelettel és méltósággal temetik el.

Ez a háború amúgy elég különös fajta. Nem övezi lelkesedés egyik oldalon sem, mégis folyik. Az emberek passzívan figyelik az eseményeket. Bár a tűzvonalban szerződéses katonák harcolnak,  tart a behívástól, így újabban inkább kerülik a postást. Errefelé különösen. Ukrajna nagy részén, délen és keleten oroszul beszélnek, de többnyire ukránul éreznek és ők is kevés szimpátiát mutatnak az elszakadás háborús hívei iránt. Állítólag volt egyszer egy kutya (собака) – ebből errefelé elég sok kószál az utcákon, ami mindenképpen a történet hitelessége mellett szól –, aki megelégelte az ukrajnai savanyú életet és a határon átszökött Oroszországba. Pár nap múlva azonban vissza is jött, mert rövid tájékozódás után arra a megállapításra jutott, hogy ott ugyanaz a nyomor van, de itt legalább ugatni lehet.

A szeparatisták a helyi jelentkezők viszonylag mérsékelt száma miatt kénytelenek kívülről erősíteni soraikat. Oroszországra számíthatnak, ez egyértelmű, de állítólag máshonnan is jönnek, a körükben feltűnően divatosnak számító csuklya arra biztosan alkalmas, hogy a kaukázusi emberek jellemző arcvonásait eltakarja. Az elfoglalt ukrán katonai bázisok és az Oroszországból érkező fegyver- és lőszerutánpótlás révén elég jól felszereltek, így nem csoda, hogy annyira belejöttek a repülőgépek és helikopterek lelövésébe – az ukrán légierő több, mint tíz gépet vesztett az elmúlt hónapokban –, hogy már csak egy 10 000 méteren repülő gép lelövését érezték igazi kihívásnak.

A háború azonban nem annyira a légtérben, mint inkább a városokban zajlik. Vagyis a szeparatisták elfoglalnak pár épületet egy városban, ellenőrzik a ki- és bemenő utakat, és innen aknavetőkkel lövik az ukrán hadsereg állásait, néha portyáznak kicsit, vagyis a harci szellem ébrentartása céljából megtámadnak egy repülőteret vagy egy határállomást. Az élet mindeközben nem áll meg, az emberek munkába járnak, legalábbis, amíg van víz, áram és élelmiszer vagy nem csapódik be mellettük egy gránát. Városi gerillaháború ez, bár itt a történelmi okok miatt ezt inkább partizánok vívják. Azt meg egy magyar baka is tudja, hogy a partizánok, arrafelé milyen veszélyesek.

Az a bizonyos másik háború a médiában zajlik. Az orosz média Magyarországon nem ismeretlen módon hajt végre dezinformációs hadműveleteket, különösen szeretik az ukránok kegyetlenkedéseiről szóló rémtörténeteket. Nemrégiben az a teljesen valótlan hír is szerepelhetett egy orosz hírcsatornán, hogy a két hete a szeparatistáktól visszafoglalt Szlovjanszkban az ukrán Nemzeti Gárda katonái keresztre feszítettek egy hat éves kisfiút. Hasonló offenzíva indult meg a maláj gép lelövése után is. Az ukránok pedig nyíltan vállalják, elmondják, nyilatkozzák, hogy az információs fronton is felveszik a harcot. Engem személyesen a miniszterelnök figyelmeztetett a tévéből, hogy ne higgyek az orosz propagandának. Ukrán oldalon a kezdeti botlások után nagyon ügyelnek a hadsereg imázsára. Az első hónapokban az interneten terjedő lerobbant ukrán tankok és gyengén felszerelt, megfutamodó katonák képeit immár egy egységesen felszerelt, határozott hadsereg képei váltották fel. Ők vonultak be Szlovjanszkba, tűzték ki az ukrán lobogót és osztottak élelmiszert a heteken át ostromlott város lakóinak. A maláj gép lelövését követően három napos gyászt hirdettek az országban, a középületeken fekete zászlók, és a hétvégén elmaradtak a koncertek.

Hogy mindennek, mikor lesz vége, azt csak egyvalaki tudja. Ott, a Kremlben.