Csúcstámadás

Kárpátalja neve azt sugallja, hogy ez a terület a Kárpátok alatt, mintegy előterében terül el, ez azonban félrevezetés, mert nagy részét maga a Kárpátok foglalja el. Mivel a költővel szemben én mindenkor nemcsak csodálattal, hanem kíváncsisággal is tekintettem a magas hegyekre, egyértelmű volt, hogy itt-tartózkodásom nem múlhat el anélkül, hogy belevessem magam a Kárpátok fenyveseibe.

Egy itteni ismerősöm ajánlotta a Szineviri-tavat. Vettem hát egy térképet, amely kiváló turistautakat és 1500 méter magas hegyeket ígért a környéken, így minden szempontból megfelelő célpontnak ígérkezett.

A mászáshoz szükséges időt a teljesen ismeretlen terepen nem tudtam megbecsülni, így mivel semmiképpen sem akartam a hegyen éjszakázni, a minél korábbi indulás mellett döntöttem. A tóhoz közeli motelben aludtam, fél 6-kor keltem és 6-kor már teljes menetfelszerelésben álltam az úton. Lényegében ugyanekkor el is indultam. A tavat gyorsan elértem, semmiben sem különbözött bármilyen hegyi tótól, de én tudtam, hogy fél óra gyaloglás után, az ember még nem is várhat semmilyen csodát, ahhoz többet kell küzdeni. A csúcson vár majd az igazi látvány.

Nem mondhatnám, hogy túrafelszerelésben vágtam neki a hegynek, de azért volt egy kényelmes cipőm, volt nálam pulóver, váltóruha és persze esődzseki, mert legjobban az esőtől féltem. Azt ugyanis tudtam, hogy ha elázok, elég kellemetlen lesz az út hátralévő része. Éppen ezért választottam gondos tervezéssel olyan napot, amikor az előrejelzés szerint nem esik az eső. Nem is volt semmi baj, amíg az erdőben gyalogoltam. Aztán elértem az első havasi legelőt: friss sárgás-zöld fű, a háttérben a kötelező kisablakos, erősen döntött tetejű sötét faház, mögötte meredek, haragoszöld fenyőerdő. Tehenek ugyan nem voltak, ami kis mértékben hiteltelenítette a látványt, de nem ez volt a legnagyobb baj. Én, aki a középmagas hegyek magyar tölgyerdőiben nevelődtem, nem sejtettem, hogy a Kárpátok mezein, akkor is vizes minden, ha éppen nem esik az eső, különösen, ha a túrázó a Nappal együtt érkezik meg. Combközépig érő virágos zöld mezőben gyalogolni, nagyjából addig romantikus, amíg derékig vizes nem lesz az ember, utána már inkább visszafordulna tévézni. Ettől azonban visszatartott, hogy akkor ismét át kellet volna vágnom a nyálkás fűtengeren. Szerencsére újabb és hosszú erdős szakasz következett. Kellemetlen volt azonban, hogy valamiért nem lankás szerpentin vezetett fel a csúcsra. Ezt az útvonalat láthatóan légvonalban és térképen húzta meg valaki, vagyis elég meredeken kaptattam fölfelé. Csendesen tűrtem a megpróbáltatást, egyrészt mert amúgy sem volt velem senki, másrészt mert tudtam, hogy a csúcsról feltáruló látvány, ahogy majd ott állok fent a hatalmas hegyek végeláthatatlan ölelésében minden szenvedésért kárpótol majd.

Azóta már tudom, hogy csak valamely katolikus tanítás félreértéséből táplálkozik az az elképzelésem, hogy a szenvedés és önsanyargatás valami jutalomhoz vezet. A szenvedés értelme csupán maga a szenvedés lehet, semmi más. Az Ozernáról, amelynek csúcsát 1495 méter tengerszint feletti magasságban értem el, nem hogy hegyek, de még azok a fenyők se nagyon látszottak, amelyeket éppen magam mögött hagytam. Az egész csúcsot és vele engem is felhő borította. Állni vizesen a ködben egy csúcson, nem különösebben szórakoztató, így nem is húztam az időt, inkább tovább indultam tovább. Újabb két óra a következő csúcs, előbb le a völgybe, majd újra fel 1500 méterre, de ott is ugyanez az adás. A látvány nem csodálatos, a helyzet azonban ijesztő. Bár nem tértem le a turistaútról, az, hogy nem látom, merre megyek, milyen hegyek vannak előttem és körülöttem, hogy milyen távolságra vannak az emberi települések enyhén szólva szokatlan érzés. Most már csak egy barna medve hiányzik.

Mivel medve sehol, csak legyek zümmögnek a ködben, inkább elindulok lefelé. Persze ebbe az irányba sem építettek rendes szerpentint. Rá kellett jönnöm, hogy ha a hegymenet szenvedés, akkor a lejtmenet maga a pokol. Eleinte persze még élvezem az ereszkedést, lendületből megyek, úgyhogy el is tévesztem a jelzést és mászhatok vissza vagy 100 méter szintet, de egy óra után már érzem a térdem. Az egész egyre kevésbé élvezetes, és egyre inkább fájdalmas. És nem elég, hogy sajog a térdem, már tölgyerdőben gyalogolok, amikor a nap is kisüt.

A költőnek volt igaza.