Idő

Mióta itt vagyok, több időm van. Az uszoda 8-kor nyit, a levéltár fél 9-kor. Reggelente mégis másfél órám van, hogy leússzak ezer métert, na jó, nyolcszázat. Az uszoda távolabb van a belvárostól, ahol lakom, és arrafelé már inkább ukránul beszélnek, következésképpen az időt is ukránul mérik. A levéltárban azonban magyarul és magyar idő szerint beszélnek. Így minden nap nyerek egy órát. Ezalatt úszom.

Persze mindennek ára van. Amikor 5-kor kijövök a levéltárból, nem sok időm marad, hogy a 6 órás zárás előtt még beérjek a sarki kisboltba. Tulajdonképpen semmi.

Ebben az időzavarban különösen féltem a lembergi utazástól, mert a vasúti menetrend az nem tréfa. Vagy legalábbis nem minden országban. Amint az nyilván köztudott, régen mindenhol a napóra által mutatott helyi idő szerint mértek, aztán megjelent a vasút és minden felborult. A menetrendet ugyanis nem lehet a helyi időkhöz igazítani, ezért aztán az indulási hely helyi idejét vették alapul. A masiniszta kapott egy órát a központtól és aszerint közlekedett. Mivel a 19. század liberális világában a piac uralkodott minden és mindenki felett, a vasúttársaságok, amelyekből egy országban több is volt, a székhelyük szerinti idő alapján állították össze a menetrendet, így aztán az Amerikai Egyesült Államokban például nem egy, hanem három-négy óra volt egy pályaudvaron. Mindenkinek csak arra kellett figyelnie, hogy az a vasúttársaság, amelyikkel utazik, melyik idő szerint indul. Ez elég egyszerű feladat volt, nyilván, így idővel inkább meg is szüntették és bevezették az időzónákat, először, csak a vasúti menetrendben, aztán már a mindennapi életben is és az egész világon. Azóta így élünk. Legalábbis a Föld nagy részén. De mint a fenti példák is mutatják, vannak még a civilizált világ elől elbújt helyek. Errefelé is ilyen.

Ez a különös világ állítólag 1945 után alakult ki, amikor ez a vidék a Szovjetunióhoz került. Először a moszkvai időt vezették be itt is, de ezt a helyiek nem kedvelték, mert előfordult, hogy csak este 11-kor kezdett sötétedni, reggel viszont a kakas csak 6-kor kukorékolt, amikor már rég kint kellett volna lenni a mezőn. Minden összezavarodott, és a tehenek sem tejeltek rendesen. Szóval végül felajánlották a Moszkva -1 órát, mint kompromisszumot, de a magyarok – és a velük együtt a függetlenségi paradigmán szocializálódott ruszinok – már csak olyanok, hogy nem engednek a 48-ból és nem szeretik a kompromisszumokat, tudjuk. Azt hiszem, a szovjetek azért nyugodtak bele ebbe a nyilvánvalóan lázadó gyakorlatba, mert úgy vélték, itt a határszélen ez kitűnő fegyver lehet az imperialista légideszantosokkal szemben. Akit ide dobtak le, az tutira megőrült. A biztonság kedvéért a főutcában felállítottak egy órát, amelynek az egyik oldala a közép-európai, a másik oldala a kelet-európai időt mutatja. Itt nem árt, ha nem felejtjük, miközben elhamarkodottan sietünk egy találkozóra, hogy az utcai óra olyan, mint az érem. Két oldala van.

Próbálva valamilyen logikus következtetést levonni az eddigi tapasztalataimból a lembergi vonathoz egy órával előbb kimentem. Helyes döntés volt, mert ugyanakkor értünk oda, én és a vonat. Aztán, amikor felszálltam, hamar rájöttem, hogy felesleges volt az aggodalom. Ez ugyanis egy virágszedő vonat volt, vagyis olyan lassan haladt, hogy gyalog is utolértem volna, ha esetleg lekésem az indulást. Idővel magyarázatot is találtam a sebességre. Lembergben már minden kihágástól mentes ukrán idő szerint mérnek, vagyis egy órával később van. Ez pedig csak úgy valósítható meg, ha a vonaton eltöltött minden óra kb. nyolc perccel hosszabb, mint egy vonaton kívüli óra, így a nyolc órás út alatt beérjük a lembergi időt. Eszmefuttatásaim végén azonban még mindig ugyanazokat a hegyeket láttam, mint induláskor, így kénytelen voltam belátni, jobb, ha inkább más gondolataiban merülök el. Mivel körülöttem mindenki ukránul beszélt, ami áthághatatlan akadályként tornyosult köztem és útitársaim gondolatai között, inkább elővettem egy könyvet.