Multikulti

Szót kell még ejteni a nyelvi nehézségekről, illetve azok hiányáról. Errefelé inkább az utóbbi a jellemző, ugyanis a város fele magyar, és háromnegyede tud magyarul. Következésképpen, aki csak idáig jön, annak a cirill betűkkel sem kell megbarátkoznia, mert minden ki van írva magyarul is.

Egy nem nemzeti hangolású értelmiségi számára, aki ráadásul még a 90-es évek multikulturális paradigmáján nőtt fel, szívet melengető az errefelé uralkodó nyelvi tolerancia. Az emberek többsége három nyelven beszél, értem ezalatt a magyart, az ukránt és az oroszt. A vásárló diktál, tehát ha bemegyünk egy boltba és magyarul szólunk, magyarul, ha oroszul szólunk, oroszul fognak válaszolni. A helyi kocsmák közönsége pedig többnyire azt a nyelvet beszéli, amelyen jobban tudja kifejezni magát, vagyis a gyakorlatban egy magyar kérdésre ukránul felelnek és viszont.

A multikulturalizmussal járó elkényelmesedés akkor válik hátrányunkra, ha elhagyjuk a magyarok is lakta vidéket. Ahogy távolodunk a határtól és a falvaktól és közeledünk a Kárpátok hegyeihez, úgy fogyatkozik az emberek magyar tudása, amely a bércek között már egy-egy szóra, illetve számra olvad, de a hegyi ember bőkezűségéhez híven, ezt a keveset is önzetlenül osztják meg velünk. Lehet próbálkozni angolul is, de teljesen felesleges.

A közlekedő nyelv errefelé az orosz – lenne. Úgyhogy jobb híján, mintegy hárításként a rendszerváltás ellen fordíthatjuk haragunkat, amely a nyugati orientáció bűvöletében a gimnáziumi oroszórák elszabotálására biztatott minket. Idővel persze sok minden felsejlik a homályból, így például kiélezett helyzetben a hotelrecepción eszünkbe juthat, hogy a szobát, собака, mintha így mondanák, hiszen a hangzása is hasonló, következésképpen a я хачу собаку – mert még a nőnemű főnevek ragozásról is beugranak bizonyos emlékek – olyasmit jelenthet, hogy szobát akarok. Idővel a szállásajánlatokat olvasgatva persze rájövünk, hogy a szobát errefelé inkább úgy mondják, кімната, így helyesebb ezt használni, már csak azért is, mert ez nem ukrán sajátosság, oroszul is hasonlóan hangzik és ekkor persze már egy kép is felsejlik az orosztankönyvből, amelyen a собака szó fölé egy kutyát rajzoltak.

Pár mondatot mindig érdemes megtanulni az adott ország nyelvén, már csak azért is, hogy a további kérdéseket elháríthassuk. Ilyen mondat lehet, hogy nem értek ukránul. A fent már jelzett nyelvi tolerancia miatt azonban ezzel könnyen befürödhetünk. Ha ugyanis oroszul mondjuk, hogy не понимаю по украински, könnyen azt hihetik, hogy orosz nacionalisták vagyunk, akik nem hajlandók ukránul beszélni, s ezért a kérdést a kedvünkért némileg tisztább hangzással – nyilván oroszul – megismétlik. Ilyenkor – hiába érzünk némi kényszert, hogy a helyzetből elegánsan, mintegy európai módon menekedjünk – legegyszerűbb, ha egy legyintéssel faképnél hagyjuk a kérdezőt. Ez errefelé nem számít akkora udvariatlanságnak, mint várnánk.

Neveltetésünk miatt más helyzetekben is érezhetünk bizonyos késztetést, hogy mondanivalónkat körülményesen és udvariasan fogalmazzuk meg. Idegen nyelvű országban azonban hamar rájövünk, hogy a nyelv tele van felesleges sallangokkal. Mert hát a buszpályaudvaron vagy a buszon, mi mást is akarhatnánk venni, mint jegyet, s ezt teljesen felesleges hangsúlyozni, elég ha bemondjuk a célállomást, ezután nyilván az a kérdés következik, hiszen semmilyen más kérdésnek nincs relevanciája ebben a helyzetben, hogy hány jegyet szeretnénk. Lényegében persze ez is csak biztonsági kérdés, mert ha egyedül állunk a pénztárnál vagy a buszon és nem adtunk egyértelmű jelzést arra vonatkozóan, hogy több jegyet szeretnénk, nyilván csak egyet akarunk. Az ár megértésével már lehetnek gondjaink, de mivel azt rányomtatják a jegyre, akár ki is leshetjük, s így abban a hitben távozhatunk a pénztártól, hogy az eladóval elhitettük: világ életünkben itt éltünk. Nagyjából hasonlóan járhatunk el a kávéházban is, ahol a kávé szó kissé torzított kiejtésével álcázhatjuk magunkat, de a kisebb odafigyelést jelentő espresso használatával attól is megkímélhetjük magunkat, hogy visszakérdezzenek, kicsi avagy nagy kávét gondoltunk-e fogyasztani.

Nehézségeink akkor támadnak, ha speciális kéréseink vannak. Például ha a buszpályaudvaron számlát szeretnénk névre és címre kiállítva. Elvben a fenti logika itt is működhetne, hiszen – gondolhatnánk – ha valaki fizetés előtt odacsúsztat egy cetlit, amelyen jól olvashatóan egy név és egy cím szerepel, mi mást szerethetne, mint számlát kapni. Itt azonban már kiütköznek a kulturális különbségek. Errefelé ugyanis a számlát nem nagyon ismerik, s így pillanatokon belül azt vesszük észre, hogy készségesen keresik nekünk a következő budapesti járatot. Innen már teljesen lehetetlen visszatérni eredeti céljainkhoz, mert tiltakozásunk csak egyre hosszabb és egyre hangosabb ukrán nyelvű monológokhoz vezet, mintegy azt az érzést keltve bennünk, hogy nem külföldiek, hanem süketek vagy gyengeelméjűek vagyunk. Ilyenkor, a legjobb, amit tehetünk, hogy egy fölényes legyintéssel gyorsan elsietünk egy presszóba és flegmán, torzított kiejtéssel kérünk egy kávét.