Deportálás

Egy közismert történet szerint, élt Huszton egy bácsi, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Magyarországon kezdett iskolába járni, aztán Csehszlovákiában érettségizett, egy ideig Magyarországon dolgozott, de már a Szovjetunióban ment nyugdíjba, és mikor meghalt Ukrajnában temették el. És persze, Husztot nem hagyta el, soha életében. Errefelé gyakran változnak az országhatárok.

Ennek vannak előnyei és hátrányai is, mint ahogy általában mindennek, ami velünk történik. Mert például mindenki hozott ide valamit. Az osztrák-magyarok hozták a vasutat, a csehek a kockakövet, a szovjetek az aszfaltot. Az ukránok kevésbé földhöz ragadtak, ők inkább az Istenhez vezető utakat építik, amennyire ez az ortodox templomok növekvő számából kitetszik.

Persze mindenki vitt is valamit, ha már itt volt. A magyarok például a zsidókat. A szovjetek meg a magyarokat.

Errefelé 1944 – legalábbis magyar nézőpontból – az Elhurcolások éve, 2014 pedig az elhurcolásokra való emlékezés ideje. Odaát most biztosan hőbörögni kezdenek a magyar emlékezetkultúra harcos kritikusai, mert hát az áldozatoknak már megint miféle összemosása ez, meg a felelősség micsoda mismásolása. Errefelé azonban kicsit másképpen mennek a dolgok.

Kárpátalja nemcsak azt a kétes hírnevet mondhatja magáénak, hogy 1941-ben itt, Körösmezőn zárult az a bizonyos idegenrendészeti eljárás, amelynek keretében kizárólag zsidó származású menekülteket küldtek a biztos halálba. 1944. április 16-án itt kezdődött a teljes magyarországi zsidóság összegyűjtése és gettósítása is. A május közepén indult deportálások következtében június elejére a kárpátaljai megyékben nem maradtak zsidók.

Az 1944-ben Magyarországhoz tartozó területek közül errefelé élt a legtöbb zsidó, s különösen nagyszámúak voltak az ortodox és haszid közösségek. A korabeli statisztikai felmérések – attól függően, hogy éppen melyik állam készítette őket – nem nyújtanak egyértelmű támpontot, általában úgy tartják, hogy a kárpátaljai városokban nagyjából 1/3 körül volt a zsidóság aránya, de például Munkácson ennél is többen éltek. Visszatérni inkább csak a munkaszolgálatból lehetett, de aki megmenekült, legkésőbb az 1960-as években az is emigrált Izraelbe.

1944-ben errefelé nem csak a szomszéd tűnt el, a zsidó boltos vagy iparos, hanem fél városok. Hogy ez milyen lehetett, az igazából elképzelhetetlen, a következményei azonban meglehetősen kézzelfoghatók. A többnyire magyar érzelmű, de legalábbis az etnikai tolerancia, Kárpátalja vallási sokszínűségének megőrzésében érdekelt zsidóság helyét a második világháború után a közeli és távolabbi falvak és városok többségi ruszin, ukrán és orosz lakossága foglalta el, s ezzel a Szovjetunióban rekedt magyar kisebbség helyzete is gyökeresen megváltozott. Különösen, hogy 1991 óta immár az időnként nacionalista fellángolásoktól sem mentes Ukrajna polgárai.

A holokausztra errefelé nem nagyon emlékeztek. Akárcsak odaát, vidéken, itt sem maradt, aki emlékezni tudott vagy akart volna. Idén azonban éppen a magyarországi Holokauszt Emlékév keretében a magyar főiskolán került sor egy megemlékezésre, amelyen már megfogalmazódott az is, hogy ideje végiggondolni, mit jelentett Kárpátaljának az a veszteség, amelyet a zsidóság elpusztítása okozott. Talán mégis létezhet olyan holokauszt narratíva, amely úgy nemzeti, hogy közben az áldozatokkal is szolidáris. Errefelé legalábbis.

Alighogy kiszorították erről a területről a királyi honvédség katonáit, a szovjetek november 21-án elkezdték gyűjteni a magyar falvak lakosait. A magyarokról nem gondolta senki, hogy családjuk közelségében jobban dolgoznak, s így csak a 18 és 50 év közötti férfiakat vitték. Helyreállítási munkára fogták be, majd szibériai munkatáborokba hurcoltak őket, ahonnan nagy részük soha nem tért haza. Az 1945 után a Szovjetunióhoz került magyar falvak megalázva és megfélemlítve kezdhettek hozzá a sztálinizmus építéséhez.